49. hét

November 23-án, pénteken volt egy sulis program: a MÜVÉSZETEK ESTE. Ezen az iskolai rendezvényen be tudnak mutatkozni az iskola művész hajlamú diákjai. A fotósok a kiállított fotóikkal, a színészek egy rövid színi előadással; mások pedig verset is szavaltak "slam poetry" azaz egyfajta szabad stílusban. Nekem sajnos egy súlyos félreértés miatt nem lettek kiállítva a fotóim, ez kicsit rosszul érintett, sőt fel is húztam magam rajta, de végülis nagyrészt én értettem félre a helyzetet. Mindemellett jó ötletnek tartom ezt a programot, mert a diákság be tud mutatkozni egymásnak, hogy mit is csinál szabadidejében.

Aztán a következő héten írtunk magyarból, de nekem csak a rövid feleletes kérdésekre kellett válaszolnom, mert nehezen írok (például: esszét) és nehezen olvasható is a kézírásom. A verselemzést meg majd szóban kell lefelelnem a tanáromnak a jövő héten. Jobban szeretek felelni, mert írni annyira nem szeretek kézzel, mert nem tudom utána visszaolvasni, mert ha nincsen arra időm, hogy odafigyeljek, hogy szépen írjak, akkor nem tudok szépen írni, így viszont nem tudok akkor annyit leírni amennyi a verselemzéshez szükséges lenne.

A héten volt az utolsó biológia óránk az évben. Nálunk a suliban a biológia, az ének, a rajz, úgynevezett kurzus tárgy, amit tömbösítve tanulunk. Ez azt jelenti, hogy nem az órarendünkbe van beépítve minden héten egy esetleg két órában hétről hétre, hanem vannak az órarendben három egymás követő azonos órák (sáv), amikor egy adott tárgyat tanulunk kb. 6-12 hétig.  Ez függ attól, hogy milyen óraszámot kell teljesíteni törvényileg, mennyi az előírás. Ha egy kurzus lement, a helyébe egy másik kezdődik, tehát az órarend nem "lukad ki". Úgy néz ki, hogy kettes leszek év végén, de még a jövő héten lesz egy óránk, amikor lehet pótolni az, elmarat dolgozatokat vagy javítani a rosszul sikerülteket. Szerintem az azért is jó, mert akinek csak pár százalék hiányzik a jobb jegyéhez, akkor tud javítani, hogy a jobbikat kaphassa meg.

47. hét

A héten két kiemelkedő esemény volt: az Értékelő lap osztás és a Nagy visszajelző kör.  

Értékelőlap

Ez arról szól, hogy a tanáraink leírják pár mondatban, hogy mi az, ami nem csinálunk jól vagy mi az, amit jól teszünk. Még benne van a jelentétünk: hogy menyit voltunk az órán. Ez azért fontos, mert ugye az értékelésünk egy része a jelenlétünkből áll (ez 100% maximum). A másik 100 %-ot a teljesítményedből szerezheted: ami az év közben szerzett jegyeidből áll (pl: dolgozat, minden féle jól megoldott órai feladat, összeszedet pluszok, beadandók, feladatok, meg ilyesmik). Ebből adódik össze a szorgalmi jegyed, amit a következők szerint jegyesítenek:

0% - 120%: elégtelen

121% - 134%: elégséges

135% - 148%: közepes

149% - 160%: jó

161% - 200%: jeles

A kurzus tárgyaknál ez a jegy kerül a bizibe. A vizsga tárgyaknál (matek, magyar, töri, idegen nyelv, informatika - nekem a idegen nyelv helyett földrajz van ugye) a félévi vizsgajegy és a fenti szorgalmi jegy átlaga kerül a bizonyítványba.
Az értékelő lap azért fontos, hogy lássuk, hogy hol tartunk és mennyit kell még dolgozni a teljesítményeden.
Én nagyjából azt olvastam, amire számítottam, egy kicsit rá kell még dolgoznom, főként egy-két tárgyból. 



NAGY VISSZAJELZŐ KÖR

Ennek az a lényege hogy vissza tudjunk jelezni tanárainknak és osztálytársainknak. A menete az az, hogy az első körben mindenképpen kell kapnunk egy visszajelzést valakitől és közvetlenül utána nekünk is kell adnunk egy olyan embernek, aki még nem kapott-adott visszajelzést. Ez azért jó, mert így mindenki sora kerül legalább egyszer.

 Ha ez lement, akkor jön egy olyan kör, hogy lehet vissza jelzést adni olyan embernek, akinek nem adtál visszajelzést, ez történhet egymás után több embernek is. Aztán meg jön egy olyan kör, ahol te kérhetsz visszajelzést, akitől szeretnél.

 Külsőleg ez úgy néz ki, hogy körben ülünk és a kör közepén van két egymással szembe fordított szék. Ki van nevezve, hogy melyik a visszajelzést adó-, és kapó szék. A két legfontosabbat kihagytam: nem beszélgetnek, akik bent ülnek a két széken egymással szemben, hanem csak az adó mondja el, amit szeretne és a kapó meg meghallgatja és visszaülnek a helyükre. Ami még fontos, hogy kell mondanunk egy fejlesztendő dolgot meg egy pozitív dolgot.

Nekem ebben most az volt a jó, hogy kaptam olyan visszajelzést, amit gondoltam ugyan, de így hogy megfogalmazták felém, megerősödött bennem. Illetve jó volt az is, hogy tudtam visszajelezni tanároknak ebben a formában, hogy mire lenne érdemesebb jobban odafigyelniük. Nagyon rövid volt rá az idő, csupán két óra, legalább még negyed/fél óra hiányzott ahhoz, hogy mindenkiből kijöjjön, amit ki szeretett volna adni magából, de gondolom lesz még rá később is módja.

45, hét

A héten a töri órákon még mindig három csapatban dolgoztunk, mint a szünet előtt és az a csapat, amiben én voltam, egész jól halad. A héten a töri órákra az volt a feladat, hogy egy plakátot kellett összeraknunk: minden csoport egyet-egyet, a rájuk kiosztott országból a két világháború közötti időszakról. Nekünk Olaszország jutott. Hosszas kutató munka és jó néhány megválaszolt kérdőív után - amit a tanár adott segítségnek - végül pénteken összeraktuk a plakátot. Vannak rajta képek és szöveg is.

A héten, projekt órákon a külföldi önkéntes programokkal foglalkoztunk. Voltak a suliban tanárok és külsősök (azokat az embereket hívjuk így a suliba, akik nem tanítanak a suliból), akik a saját bőrükön tapasztalatokról meséltek három osztálynak is. Például az osztályfőnököm volt Indiában önkéntesnek a nyáron, ő erről mesélt.

Tudom, hogy milyen nehéz az önkéntesség, mert én egy játékklubnak többször is önkénteskedtem a nyáron. Itt abban kellett segíteni, hogy a XIII. kerületben ahol van ez a játékklub, a kerületi napokra kellet elmenni és elmagyarázni az érdeklődő embereknek, hogy hogyan kel azokkal, játékokkal játszani, amelyeket ki szerettek volna próbálni. Ott megtanultam, hogy ha valami nem tetszik, akkor arra ne úgy reagáljak esetleg, hogy kiborulok és átgondolatlanul cselekedjek valami olyasmit, amiből esetleg a velem ott lévő önkénteseket minősítem, vagy a játékklubot. Nagyon sok jó élményem is származik ezekről a kerületi napokról.  Volt olyan, akinek megmutattam egy érdekes kártyajátékot a SWISH-t és még aznap visszajött a családjával, hogy nekik is megmutassam.

A játék klub honlapja: homoludens.hu

A másik szervezet akiknek önkénteskedtem az a SINOSZ (Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége) a siketek világnapján, az általuk szervezett rendezvényen. A feladatom az az volt, hogy a zsonglőrnek segítsek.

Amit még csináltam önkéntesként, az az volt, hogy Budapesti siket gyerekeket segítettem táboroztatni Szegeden egy öt napos hittan táborban. Nagyon élveztem azt az öt napot, mert addig még nem csináltam ilyet, hogy akár gyerekeket táboroztattam volna, nemhogy siketeket. Ez kicsit nehezített is a helyzetemen, mint újonc ezen a területen, de nagyon sokat segítettek a többi kísérők is, és emiatt nagyon hálás vagyok nekik. Akkor ott nagyon elfáradtam, nekem nagyon strapás volt az az öt nap, de jó volt kipróbálni magamat, egy teljesen új helyzetben.

Amit a tanáraink és a külsősök is mondtak, és én is csak alátámasztani tudok az az, hogy az önkéntességi munka remek tanulási lehetőség de nem feltétlenül akkor tanulsz miközben ott dolgozol, hanem utána amikor vissza gondolsz és látod hogy miket csináltál meg valójában, amit egyébként nem tettél volna meg például szemtől szembe egy másikkal szemben.

43. hét

A héten volt a NAPKOVI ÜNNEPSÉG, és ott hivatalosan is kiderült, hogy amit tavaly írtam erre a balogra, azzal nyertem. Amit nyertem az egy 50%-os tandíjkedvezmény, és persze rengeteg tapasztalatot, élményt szereztem. Jó néhányan sokat segítettek a blog első részének megírásában, annyira hálás vagyok nekik, hogy az elmondhatatlan.

Elfogadták az idei pályázatomat is. Kicsit sűrűbben lesz majd olvasható, mint a tavalyi havi egy bejegyzés. Ezt a balogot azért is csinálom, hogy majd emlékezzek a mostani jelenemre, hogy majd hosszú évek múltán is legyen nyoma.   Másodsorban - de nem elhanyagolható okból - azért is írom még ezt a blogot, hogy mások is megláthassák, hogy milyen az én szemszögemből a világ és hogy viszonyul ahhoz az engem körül ölelő világ, a Diszlexiámmal kapcsolatban.

Magyon örülök, hogy befogadták az új pályázatomat is,  mert így ti is értesülhettek az én világom bizonyos részéről, rendszeresebben.

No, de akkor nézzük, hogy mi is történt a héten az iskolában:
Történelem órán elkezdtünk, a szünet utáni órákra készüli, méghozzá csoportmunkában. A témakör a két világháború közötti Olasz-, Német-, és Oroszországban lévő diktatúrák voltak. Hogy mi is történt itt, arról a következő bejegyzésben olvashattok! :)

42. hét

A héten a projekt órán egy képzelt világot kellett összerakni, így csoportokat alkudtunk az osztályban. Én egy lánnyal voltam egy csoportban és mi a siketek intézetét terveztük meg. Úgy terveztük, hogy van benne a siket gyerekeknek iskolaszárny, a halló embereknek pedig van jelnyelvi oktatási részleg, továbbá munkahelyi-, szórakozási lehetőség a siketek számára, de épületen belül tudják hivatalos ügyeket is intézni (személy igazolvány, útlevél).
Lenne még benne konferencia terem is, ahol minden féle rendezvényeket és konferenciákat tarthatnának. Ami nekem nagyon tetszik, az az épület alaprajza lenne, aminek formája a nemzetközi I LOVE YOU kézjel lenne (ez az egyetlen nemzetközi jel amit ismerek). Azért találtuk ki ezt az egészet mert az osztályommal egy egész társadalmat kell majd felépítenünk: ahol lesz kórház, iskola és mi úgy gondoltuk, hogy ilyet nem csinál majd senki más. Számomra ez azért volt fontos, hogy ilyet is létrehozzunk, mert tanultam jelnyelvet és beleláttam , hogy milyen ennek a társadalmi rétegnek a helyzete, és milyen körülményeik vannak (tanításra, síket igazolvány intézésére stb.). Ha ezzel adhatok majd egy jó ötletet valakinek, vagy csak ha majd a maketten megcsinálhatjuk a városépítés során, én már akkor is boldog leszek.

Ez is egy nagy tanulási folyamat, mert utána kell nézni, hogy hogyan működnek az intézmények, mit-hol és hogyan kell hivatalos ügyeket intézni.

A héten elkezdődtek a tánc próbák a szalagavatóra, úgy néz ki hogy én is táncolok!

41. hét

Ezen a héten három tárgyból adtam számot: matekból, biológiából, és szóban történelemből. Először történelemből feleltem. Az úgy zajlott, hogy amíg a többiek írták a dolgozatot addig én kint a folyosón felleltem le, hogy ne zavarjuk a többieket. Ennek a menete úgy nézett ki, hogy én választottam egy témakört (I. világháborút) majd a tanár úr mondott egy másik témát. A kettőre kaptam egy-egy jegyet és azt átlagolta a tanár és az átlag egy hármas lett. Szerintem ez nagyon jó eredmény lett, mert csak az évszámokat néztem át, de azok sem mentek jól.

A második tantárgy az a matek volt. Abból a pótló dolgozatot írtam meg, mert sajnos az elsőt lekéstem. Annak a menete úgy nézett ki, hogy az eddig tanultakból adtunk számot írásban. Használhattunk számoló gépet és négy jegyű függvény táblázatot, de most a logika témakörből írtunk dolgozatot, amihez ezek nem nyújtottak túl nagy segítséget. Szerintem meglesz a hármas.

A harmadik dolgozatot a héten biológiából írtuk, a genetikai mutációk témaköréből. Kicsit nehéznek találtam, nem is annyira érdekel a téma, de azért megírtam. Remélhetőleg szünet után már kikapjuk.

Nekem az eddigi iskoláim nagyrészt ódzkodtak a szóbeli feleléstől. Gondolom azért, mert nem tudtak volna mire támaszkodni, hogy ha megkérdőjeleződik az eredmény; vagy nincsen más ötletem, hogy mért féltek ettől ennyire.

Még a hét utolsó matek óráján kaptunk egy nagyon érdekes egyenlet-levezetést az egyik osztálytársunktól. Számomra nagyon érdekes volt, hogyan gondolkodik ő. A matematika tanárnő szerint ő pont egy nehezebb logikát tartott egyszerűnek.

Új kezdet - 40. hét

A nyári hallgatás után ismét jelentkezem a blogom folytatásával. Úgy néz ki, hogy a blogom eddigi részével sikerült nyernem egy pályázaton, de a hivatalos eredményhirdetés csak október végén lesz. Köszönöm azoknak, akik eddig követtek!

Az eddigi munkám sikerét látva, kedvet kaptam a folytatáshoz és ismét azzal pályáztam, hogy blogot írok, de már heti rendszerességgel. Ezentúl tehát heti rendszerességgel lesz érdemes visszalátogatni.

 

Kicsit más irányt vesz a blogom, mert eddig a velem történtek visszaemlékezéseit írtam meg, de mostantól  hétről hétre történő előre lépéseimet követhetitek nyomon az érettségiig, hogy milyen nehézségekkel kell nekem megküzdenem. A bejegyzésekben próbálom az iskolában töltött heteim eseményeit összefoglalni és leírni, amivel remélem, hogy más szemszögből - az én személyes élményeim alapján - tudom bemutatni, hogyan küzd egy diszlexiás a hétköznapokban. 

 

A hétfő tanulással kezdődőt utána keddtől péntekig erdei iskolába mentünk Alsómocsoládra. A kicsit több mint 300 fős falu Dombóvártól Dél-Keleti irányba fekszik, olyan 19km-re (térképen megnézheted itt  )

 

Itt kicsit másféle tanulás zajlott, mint amit megszoktunk egy iskolapadban. Főleg az volt az irány, hogy a saját bőrünkön tanuljuk meg a feladatokat amiket vagy a tanárok, vagy mi gördítünk egymás elé. Amit a tanárok adtak nekünk az az volt pl.: hogy a faluban kellett interjúkat készíteni a Polgármester Úrral, a helyiekkel, de én a konyhán próbáltam helyt állni kisebb-nagyobb sikerekkel. Amit meg magunk elé görgettünk - mármint akadályt - abból is volt egy pár, de én ezek felét sem mesélem el mindannak, ami történt...

 

Egyet azonban, a talán legnagyobb volumenűt megemlítem, mikor hogy három iskolatársam bemászott egy csirke ólba a második este. Azt gondolták hogy milyen vicces lenne egy csirkét elhozni az ólból éjjel 11 óra körül. Amikor rajta kapták őket, hogy bent vannak a csirke ólban akkor a tulajdonos jött oda hozzánk szólni a tanároknak. Ami a legszomorúbb volt, hogy a Polgármester Úr volt olyan jó fej, hogy Ő is velünk volt, beszélgettünk, miközben ilyet csinál három diáktársam. Ennek a következménye az lett, hogy másnap több órán keresztül bent ültünk a falu konferenciatermében, a gyönyörű napsütésben, és arról beszélgettünk, hogy ezt és még egy jó pár dolgot (pl.: hogy hangosak voltunk északkánként) hogyan tehetnénk jóvá a falu számára. Arra jutottunk, hogy ahol laktunk a faluban, összeszedjük a szemetet, valamint elmentünk és bocsánatos kertünk azoktól a konkrét személyektől, akiknek bajt okoztunk. Ezt pont azok vállalták, akik a táborban maradtak, mert nem lettek hazaküldve vagy nem döntöttek úgy, hogy hazamennek.

 

Ezekből a negatív történésekből is tanultunk egy csomó mindent, pl. hogy hogyan kellene viselkednünk ilyen helyzetekben és hogyan kell ezeket megtanulni kezelni.

Ezen a héten tehát nem az órán tanultunk, hanem saját bőrünkön, valós élethelyzetekben. De jövő héten ismét az iskola nehézségei jönnek és mennek.

ZÖLD KAKAS LÍCEUM

A ZÖLD KAKAS LÍCEUMBA azért kezdtem járni mert az előző iskolám nem tetszett. Nagyon nem. Már miután odakerültem, abba a nagyon rossz iskolába, már pár hónap után tudtam hogy el kell jönnöm onnan. És keresni kezdtem hová is mehetnék, ahol elfogadják hogy diszlexiás vagyok, és az oktatás is jó színvonalú, nem csak gyerek megőrzés van.

Megtaláltam az eddigi egyik legjobb iskolámat, a ZÖLD KAKAS LÍCEUMOT. Ebbe az iskolába úgy kezdtem a tanévet hogy három nap után elmentünk egy pár napos osztály tréningre ami nekem nagyon furcsa volt. Ez teljesen más világú iskola mint amit eddig megszoktam. Csak kapkodtam a fejem hogy mi, hogyan zajlik. Minél többet jártam ide annál jobban kezdtem megismerni magát az iskolát, a módszereket.

Aztán voltunk osztály kiránduláson ami nagyon érdekes volt, például azt megtanulni, hogy milyen több tíz embernek főzni. Aztán megtapasztaltam hogy mi az a LEÜLÉS a suliba ami azt jelenti hogy ha valami konfliktus lett vagy valami feszültség van, akkor azt segítenek megoldani, ez lehet tanár diák között, vagy diák diák közt is.

Ebben az iskolában minden félév végén vizsgázni kell az előtte lévő féléves tananyagból, érettségi tantárgyakból (matek, magyar, töri, informatika), így szerezzük a féléve, év végi jegyeket. Nekem az ötödik tantárgyam (az idegen nyelv helyett) a földrajz, abból érettségizek majd jövőre. Előre hozattam az informatika érettségimet az idei tanév végére, ami KÖZEPESre sikerült. A tanárok nagyon sokat segítettek hogy ezt az akadályt könnyebben vegyem. Ez azért is jó érzés, hogy ez sikerült, mert az általános iskolai osztályfőnököm azt mondta anyukámnak, hogy jó lesz ha hozzászokik a gondolathoz hogy én sosem fogok tudni leérettségizni. De ő nem akart ehhez a gondolathoz hozzászokni, mert látta hogy én meg meg akarom csinálni.

Na vissza a suli tanrendjéhez, és amiből nem fogok érettségizni, az ilyen tantárgyak mint például: biológia, kémia, ének, rajz ezeket tömbösítve tanulom és van előre kijelölve kettő idő sáv nekünk, ez hétfőn és pénteken volt, hétfőn volt az órarendünkben három óránk amin mondjuk most a biológia órák voltak, a pénteki napunkból meg három óra rajz volt. A rajz óra inkább művészettörténet volt, elmentünk híres épületeket megnézni, ott beszélgettünk arról hogy építészetileg miért érdekesek ezek az épületek.

Kellett csinálnunk egy egész éves projektet amiben egy kis filmet csináltunk. Elég sokáig nem adtam nem reménykedtem benne hogy egyáltalán elkészül, de végül jobban sikerült mint ahogyan gondoltam. Az amerikai polgárháborúról szól, egy máshogy kinéző galaxisban játszódik. Én statisztaként és mindenesként is részt vettem a film készítésében, ami annyit takar hogy a díszlet egy részét én csináltam, és mindenféle mást is ahol éppen kellett segítség. A bemutatónk is nagyon jól sikerült, amit egyébként a suliban a filmes tanulóknak is köszönhetünk, mert ők találtak jó helyszínt erre az eseményre. Ezen részt vettek a tanárok, és szülők is jöhettek.

Az év végi eredmények úgy állnak össze hogy összesen kétszáz százalékot lehet összeszedni tantárgyanként, ez az 5-ös szint (azt hiszem száznyolcvan százaléktól adják meg az ötöst). A kétszáz százalék úgy jön össze hogy a jelenléted száz százalék és a teljesítményed is száz százalék, de nem elég a ketteshez hogyha mondjuk nem jársz be de ötösre levizsgázol, vagy bejársz mindig, de nem tanulsz semmit, mert százhúsz százaléktól kapod meg a kettest. Egy hetünk úgy néz ki hogy heti öt nap van oktatásunk, hétfőtől péntekig, mint máshol is. Minden nap kilenckor kezdünk, és egy tanóra negyvenöt perces és minden óra egészkor kezdődik és így tízen öt perces szünetek vannak.

A tesi is nagyin jól van megoldva az több féle tesi órára lehet jelentkezni, például kirándulás, vagy Dog-dancing, vagy joga.

Az iskola vége fele már kezdtem megismerni a dolgokat, egyre otthonosabban éreztem magam ebben a másfajta rendszerben, és ennek a kicsúcsosodása szerintem az előre hozott értségim volt.

A sulim szervez évről évre egy fesztivált amit KAMASZ fesztiválnak hívnak. Ez arról szól hogy az alatt a négy nap alatt, lehetet egy külön vállalkozásod. Külön fizető eszköz volt a fesztiválon, aminek a neve: ÖKI. Nekem ez a négy nap nagyon tanulságos volt mert nagyon sokat tanultam magamról is, de a mások hibájából meg még többet.

Úgy gondolom hogy nekem ez az egyetlen megfelelő iskola az előző néhány közül, persze ez alól a KÜLVÁROSI TANKÖR kivételt képez. Itt a tanárok nagyon sokat segítenek, ha tudnak, de ha nem akkor meg addig mennek utána amíg nem sikerül valami megoldást találni arra a problémádra. Segítenek hogy megoldhasd azt ami te meg szeretnél oldani, akár legyen pozitív dolog, mint például egy ilyen blog írás, vagy egy negatív probléma, mondjuk hogy nem jössz ki egy tanárral. Ha valami problémád van valamelyik tanárral, akkor így nem az lesz hogy a tanár nem csipi a diákot és megbuktatja, hanem megbeszélik az adott félreértést, és utána dolgoznak tovább. És ebben nagyon sokat tud segíteni a mentorod is.

Minden diáknak van külön mentor,a kötelező jelleggel ami azért nagyon jó mert vele tudod megnézni a jegyeidet hogy milyen a jelenléted, meg ha van valami problémád az iskolában, vagy általában az életedben, akkor segít ahogy tud. Tud ilyenekben is segíteni mint nekem például ez a blog és ennek tekintetében nagyon sokat köszönhetek neki.

Ez a blog egy pályázati felhívásra indult, melynek az volt a lényege hogy végig tudjunk vinni terveket, vágyakat, meg tudjuk-e valósítani amit eltervezünk. Én ezt a blogot vállaltam el, és végig tudtam csinálni. És folytatni is szeretném. Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam, miatta, és az nagyon jó érzés, mert ha az ember sikereket ér el, akkor lesz képes még több sikert elérni.

Angol - Magyar Szakképző Iskola és Gimnázium

Ebbe az iskolába muszájból jártam, mert ez vett át a Külvárosi Tankör csődje után. Ez az iskola nem feltétlenül a diákokról szól, hanem valami „másról” - szerintem...

Nekem ebbe az iskolába viszonylag sokat kellett utaznom, mert ez a város szélén található, ahová még nem járt sűrűn a busz, meg néha ki is maradt egy-két járat. Az épület viszonylag jól fel volt szerelve, mondjuk kevés termük volt. Ez egy száz éves épület volt, és az a szárnya, amiben a tornaterem helyezkedett el, az nem volt még felújítva.

Annak ellenére hogy, a nevéből az jönne le, hogy kéttannyelvű iskola, nem volt több angol óránk, mint egy átlagos gimiben. Szakképzést érettségi után adott, de már nem emlékszem hogy miket.

Amikor oda kerültem, akkor három évfolyam volt, évfolyamonként egy osztály, összesen kb. nyolcvan diákkal, de az utolsó információm (nem hivatalos) az az, hogy mostanra megduplázták, ha nem megháromszorozták a diákok létszámát. Ez azért volt nagyon nehéz, mert amikor felvették az új diákokat, akkor ők más szinten voltak: vagy előrébb, vagy hátrébb az adott tananyagban és ez hátráltatta az osztály tanulmányi előremenetelét. Nekem nem tetszett, hogy pl. a tanárok váltogatták egymást, hogy az egyik elment, jött helyette egy másik, és nekik nem volt az erőző óránk időpontja jó, és ez azzal is járt, hogy havonta kétszer megváltozott az órarendünk. Az is zavart még, hogy a gyerekeket lényegében egy hónappal az iskola vége előttig folyamatosan felvették válogatás nélkül, és ezáltal május végére az osztályom megduplázódott. Gyakran úgy vették fel őket, hogy nem volt meg minden tantárgyuk, és amikor számukra kiderült, hogy vizsgázniuk kell valamiből, akkor kicsapták a balhét, hogy nekik ezt senki nem mondta el, és tényleg nem is nagyon mondták ezt a felvételinél. Sok tanárt csak óraadónak vettek fel, és úgy is tanítottak: bejöttek, ledarálták az anyagot és el is mentek. Volt egy-két tanár a KÜLVÁROSI TANKÖRBŐL, abból az iskolából, amelyik csődbe ment, de ők mára már mind ott hagyták ezt az intézményt.

Sajnos azóta már kiderült több oldalról is, hogy ők tudják magukról nagyon jól, hogy sárosak, de úgy tesznek, mintha nem tudnák pontosan, hogy mi is a helyzet. Tartom az ottani osztályfőnökömmel a kapcsolatot, aki nagyon nehezen tudott eljönni.

Amíg ott voltam addig pozitív meglepetéseket is tudott okozni, mint például elhívták azt a magyar színészt, aki a Fóti úton okozott nagy balesetet részegen, és ő mesélte el a baleseti emlékeit, és e miatti meghurcoltatását. Ezen a napon még elhívtak rendőröket meg hoztak magukkal drogkereső kutyákat, viccelődtünk velük hogy az előbb említett úriembert nem szeretnék-e megvárni. Szerveztek még vetélkedőt is, amiben volt olyan, hogy a kerületben kellett mindenféle pontokat megkeresni és lefotózkodni előtte pl.: templommal.

Az ott töltött tanév második felében kezdett betelni nálam a pohár a kialakult kaotikus helyzettel és tudtam, hogy nem szeretnék tovább ott maradni, ezért kezdtem másik iskolát keresni. Tudtam, hogy alternatív sulit keresek, így az általam ismert Belvárosi Tanoda és a a Zöld Kakas Líceum jöhetett képbe. Végül a ZK (jelenlegi iskolám) lett a befutó. Felhívtam őket, jártam az ITSZ-ben (Ifjúsági Tanácsadó Szolgálat - elbeszélgetés, ahol kiderül a diák számára való-e az intézmény) majd voltam felvételizni, és szerencsémre fel is vettek. Azóta ide járok, az itteni élményeimet, tapasztalataimat pedig a következő, és egyben ebben a sorozatban utolsó bejegyzésemben olvashattok majd.

Czikora Györgyivel interjú a KÜLVÁROSI TANKÖR Igazgatójával

Miért kezdtetek el iskolát csinálni?

A Tankör a rendszerváltás után viszonylag hamar létre jött, 91-92-ben már állt az iskola. Több előzménye volt. Én szociológus vagyok nem tanár, nincsen tanári képesítésem, az elkötelezettségem nem az oktatás vagy egy tantárgy miatti elkötelezettségemből fakad. A rendszerváltás körül alakultunk, 91-92 előtt nem lehetett magániskolát csinálni bármennyire is akartál volna. Én már előtte is foglalkoztam fiatalokkal és valami olyasmit akartunk csinálni, ami intézményesen eléri a őket. Voltak tapasztalataink, módszereink és mire a rendszerváltás elérkezett, volt már egy-két ilyen iskola. Az akkori egy jóval nyitottabb világ volt, mint a mai, lehetett ki-be járkálni mindenféle intézménybe, megnézni, hogy új dolgokat hogyan csinálnak. Egyszer csak úgy gondoltuk, hogy mi is csinálunk egy ilyen iskolát.

Azért csinál ugye egy szociológus iskolát, mert ott tudja azt megtenni, hogy a fiatalokkal rendszeresen tud foglalkozni, úgyhogy ezért lett iskola a TANKÖR és nem más. Én sosem szerettem volna mainstream iskolában tanítani, de szociológusként azt gondoltam, hogy a fiataloknak lesznek problémáik egyre inkább a piacgazdaságban és a munkanélküliség miatt azoknak is meg kell szerezni az érettségit, akiket kivet a közoktatás, mert nem tudnak majd elhelyezkedni. Az alternatív szemléletünk megvolt, meg a határozott elképzelésünk arról, hogy milyen fiatalok férnek bele abba a keretbe, amit megálmodtunk, akikkel mi foglalkozni akartunk, és azért őket, mert tudtuk, hogy velük egyre kevesebbet fog foglalkozni a hagyományos iskolarendszer.

Kik segítettek és hányan voltatok?

Nagyon sokan segítettek és néhány hónapot vett igénybe és abban az időben 70-80e forintot igényelt, ami persze nekünk nem volt. Pályáztunk és abból sikerült nekünk annyi pénzt összegyűjtenünk, hogy elinduljon az alapítvány. Voltak szakemberekkel kapcsolataink, sokan támogatták ezt. Nyitott volt rá a társadalom, jóindulattal néztek minket miként kezdtünk kinőni a földből. Az épület tűnt a legproblémásabbnak, de ez lett a legkönnyebb, rögtön megtaláltuk az épületet, ahol egy ifjúsági ház működött és miután ők délután voltak ott, a délelőttök szabadok voltak, ezért egy percig sem volt kérdés hogy oda mehetünk. Hamar megjött az alapítvány bejegyzése és az önkormányzat is nagyon pozitívan állt hozzá. A minisztérium elfogadta a programunkat. Aztán volt egy olyan évünk, amíg összeraktuk iskolát, mi gyakorlatilag ingyen dolgoztunk egy évig, akkor ez teljesen belefért az életünkbe. Egy éven át hetente egyszer összejöttünk abban az épületben, amelyik majd a miénk lesz. Már ott voltak a leendő diákjaink, akik már kieső-félben voltak egy hagyományos iskolából, ez feltétele volt a bekerülésnek. Együtt a tanárokkal és a diákkal találtuk ki, hogy milyen is legyen ez az iskola.

Volt -e olyan dolog amit nem tudtatok megvalósítani a TANKÖR életében?

Nagyon sok volt, amit nem tudtunk nagyon sok volt, amit nem terveztünk, de meg tudtuk, de azt azért tudni kell, hogy itt a tizenkilenc-húsz év alatt nagyon megváltozott a társadalom. Amikor indultunk, akkor rengeteg tv és rádióműsor készült rólunk. Tíz év után elvesztette a társadalom az érdeklődését és negatív lett az ilyen kezdeményezésekkel kapcsolatosan. Az alternatív iskolák így a TANKÖR is a tanulásban meg a módszerekben, hogy hogyan foglalkozunk a fiatalokkal, kezdett iszonyúan fejlődni meg saját magát fejleszteni. Egy csomó mindent nem tudtunk megvalósítani, mert a társadalom bemerevedett és vissza kellett venni nekünk is a korszerű szemléletből, menetközben le kellett mondani fejlesztésekről. Ami a tanítás módszertanát illeti, hogy hogyan tanítunk, milyen módszerekkel, abban viszont nagyon sok mindent tudtunk fejleszteni, amiről nem is gondoltuk volna, hogy fogunk, akarunk meg szükség lesz rá és lesz hozzá képességünk. A projektmunka nem létezett még a 90-es évek elején nagyon az iskolákban, és mikor Magyarországra bejött én használtam elsők között és a kollégáim is átvették elég hamar. Ezt még csak most kóstolgatják a mainstream rendszerben, de ezeken már rég túl voltunk a kétezres évek elejére. A második évben bevezettük a természetismeretet, elég hamar felmerült a diszes probléma és először a kollégáim kezdtek ezzel foglalkozni. A mentorrendszer, a témahetek, az alternatív tantárgyak, mind olyan dolgok, amelyek az évek alatt nagyon jól beváltak.

Milyen volt a tanári légkör?

Tanári kar, tantestület vagy stáb: nem csak annyi a különbség hogy az egyiknek ez a neve a másiknak meg az a neve, hanem egy tartalmat próbált közvetíteni, hogy stábnak hívtuk. Az első időkben az volt a cél, hogy a hagyományos iskolai működéstől legyen minél távolabb. Mi nem egy hierarchikus rendszert működtettünk, hanem mindig együttműködtünk. Mi a „stábságunkkal” alapoztuk ezt meg, utolsó pillanatig rengeteg konfliktusunk volt, de az volt a legjobb ebben a működésben, hogy mindig tudunk egymásra támaszkodni nem csak szakmailag, hanem a diákkal kapcsolatban is.

Most kezdenek, néhány, nagyon kevés iskolában arra ráébredni a tanárok hogy együtt kell működni. Mert ott szakmai csoportok vannak, azok vannak együtt, akik azonos tantárgyat tanítanak, miért? Miért nem azok ülnek le beszélgetni, akik azonos gyerekeket tanítanak? A problémákat csak együttműködve fogják tudni megoldani, és kommunikálni kellene a tanároknak, mert nagyon sok a probléma. A diákok mindig azt érezték hogy összetartunk.

A mentornak az volt a joga a hogy a diákokkal kapcsolatban mindig ő mondja ki az utolsó szót, ha a mentor kiáll mellette hogy még, még, még tartsuk bent, fussunk még egy kört, akkor a többi stábtag ez ellen nem tehetett semmit. Még ha azt gondolja is, hogy ebből elég volt, ebből a végén nagyon sok konfliktus volt, szigorodtak az anyagi és egyéb szabályok nem lehetett a végtelenségig elhúzni. Jól voltunk mi egymással, de sok munka volt e mögött.

Mi például minden évben elmentünk két három napra szakmai munkát végezni, hogy együtt is legyünk persze, de ilyenkor beszéltük meg a következő évre az innovációkat, hogy mit hogyan fogunk csinálni, azt mi azon a három napon találtuk ki. Ha egy hagyományos tantestületben rá lehetne venni az embereket hogy egy évben egyszer két-három napra el tudnának menni, egymással lenni, a konfliktusaik, a lejátszatlan sérelmeik, a tizedére csökkenhetnének, sokkal hatékonyabban tudnának dolgozni. El kell menni és ott sokkal hatékonyabban lehet dolgozni.

Mi a legjobb élményed a TANKÖRREL kapcsolatban?

A legjobb élményem az, hogy meg lehetett csinálni a 90-es évek elején a TANKÖRT.

Nem tudok kiemelni semmit, rengeteg jó, és nagyon sok rossz élményem van a Tankörről. A tízen kilenc húsz éve alatt rengeteg rossz korszaka volt, sok év telt el hogy nem tudtunk előre lépni. A legjobb az, hogy megcsináltuk, megcsináltam hogy ki tudtam használni ezt a lehetőséget hogy ezt megléptem és ez a legnegatívabb is egyben, mert azt gondolom hogy nem lett volna szabad iskolát csinálnom. Ha tudom előre, hogy milyen lesz a társadalom a TANKÖR utolsó évében, lehet hogy akkor is megcsinálom, mert egy igen makacs ember vagyok, de azt gondolom a saját magam érdekében, nem kellett volna megcsinálnom. A saját magam életét, az utolsó időszakomat teljesen ellehetetlenítettem, most azt látom. Én nem vagyok pedagógus, ez azért fontos, mert egy olyan struktúrában töltöttem el az elmúlt húsz évemet, ami szakmailag egy más terület. A tankör időszaka alatt majdnem végig a Lipóton is dolgoztam, mint szociológus, amíg létezett a Lipót, de azt aztán bezárták. Nem lehetett akkorra már átállni egy újabb vágányra a munkanélküliség miatt és a TANKÖRHÖZ meg akkor már sok energia kellett. Tehát bezárult a kör. Nem tudok így gondolni a TANKÖRRE hogy ezt elfelejtsem. Azt terveztem, hogy megcsinálom, vezetem, és átadom másnak majd, és én még csinálok valamit a szakmai életemben, de ez már nem sikerült. Tanítani szerettem, kialakítottam a saját világomat a tanításban, amit szerettem csinálni, és úgy éreztem, hogy a diákok is szerették.

Meddig és hová jutottak a diákjaitok?

A közösségi oldalak beköszöntével sok régi diákkal élő kapcsolatban vagyok, kvázi ott mentorkodom, és ennek köszönhetően sokkal többet tudok róluk. De kérdőíveztünk is a témában. Még itt elmondom, hogy a Tankörbe rohadt nagy hátránnyal jöttek a gyerekek, és nem csak a tanulásban voltak hátrányaik. Tudtuk, hogy mindenki továbbtanult előbb vagy utóbb, szakmát mindenképpen szoktak, ha nem tudtak elhelyezkedni elmentek egy OKJ-s tanfolyamra mert muszáj valamit csinálni. A munkaerő-piacon sokkal nagyobb a beválásuk mint az átlagpopulációnak. A nagyon sok hátrányt elszenvedett, családi nehézséggel is küzdő gyerekek beváltak az életben. Diákjaink az értékközpontúságot tartják a legfontosabb eredménynek, amit a TANKÖRTŐL kaptak. A világban értékválság van, de nem ezt tűztük ki legfontosabbnak, amikor elindult a tankör, hanem a szabadságot.

Mért pont most lett vége a TANKÖRNEK?

Már előbb kellett volna két évvel, sokkal előbb be kellett volna a zárni a TANKÖRT. Nem volt rá pénz, de a pénz nem azért nem volt rá, mert nem volt az országban egy negyvenfős iskolára tízen-húsz millió forint. Ezt így elég nehéz elképzelni. Miért fogynak el a források? Mert a dolog kevésbé kezd fontossá válni. A TANKÖR amúgy is, ebben a mostani, kialakuló rendszerben amúgy is fejre állt volna. Egy negyven fős iskolát nem tűr el a társadalom, mert azt mondja hogy az nem kifizetődő. A Jelfogónak (ez egy tv műsor volt a bezárás előtt egy héttel) ez volt a vezér gondolata, amikor a Hoffman Rózsa is ott volt, hogy rentábilis-e egy negyvenfős iskola? Amint ezt egy társadalom felteszi, én abban a társadalomban nem szeretnék iskolát csinálni, Mi az, hogy rentábilis? Mihez képest? Nézzük meg a diákokat hogy honnan jöttek és mivé lettek. Igen az egy másik kérdés hogy mivé lettek volna a TANKÖR nélkül azt sose tudjuk meg. Feltehetetlen ez a kérdés morálisan, én úgy gondolom. Márpedig ez a társadalom azt gondolta, hogy ez egy rossz út, nem lehet kifizetődő, azt gondolom, hogy ez egy destruktív gondolat és nincs is perspektívája, ha a társadalom elkezd gondolkodni ilyeneken. Felmerült emberekben, hogy ezt egyszer nem lehetne újra indítani? Hát nem. Nincs értelme újra indítani, mert bebizonyosodott húsz év alatt hogy ez egy működő modell és mégis meg lehetett halasztani akkor azt gondolom, hogy nincsen rá szükség.

Hogyan kezdtetek el a diszlexiával foglalkozni?

Ez egy hosszú folyamat volt, hogy vannak ilyen fiatalok, hogy hogyan kell őket kezelni, volt, aki ebben jobb szakember volt, volt, aki kevésbé. Volt köztünk fejlesztőpedagógus, aki tovább képzett minket ez ügyben tehát kialakult ennek a gyakorlata. Az teljesen nyilván való volt a kezdetektől fogva hogy felvesszük a súlyos diszfunkciós fiatalt is, mert más súlyos problémával élőt is felveszünk, de hogy nem elég a tolerancia, szakmai muníció is szükséges hozzá. Ugye itt jön a kérdés, hogy mért negyvenfős a TANKÖR? Mert ehhez egy diszes jobban tud csatlakozni, nem kellett nagy különbséget tennünk egy diszes és egy nem diszes között, ki lehetett választani, hogy neki mi működik és mi nem. Márpedig ha nem a gyerek érdekeit nézik egy iskolában, akkor az szerintem nem jó iskola.

A blog szerzőjének utóirata: 
Lezárásként még annyit szeretnék mondani hogy azalatt a két hét alatt, amíg oda jártam a TANKÖRBE, annyira megszerettem az ottani légkört, meg az embereket, hogy azóta is tartom velük a kapcsolatot, miközben ez az előző iskoláimról már egyáltalán nem mondható el. Sokat köszönhetek nekik, például egy csomó önbizalmat adtak. Nekik köszönhetem hogy eljöttem abból az iskolából, amely átvett a TANKÖR csődje után, mert annak a színvonala, az ott folyó oktatás nem felelt meg nekem, és a TANKÖR után, már tudtam hogy mi a jó, és mi kell nekem, ezért nem adtam fel, és kerestem jobb helyet.

PIARISTA SZAKKÉPZŐ ISKOLA GIMNÁZIUM ÉS KOLLÉGIUM

Ebbe az iskolába 3 évig jártam. A szakmunkás-képző pályafutásom utolsó 3 évét a négyből. Hát mit is mondhatnék el erről az iskoláról? Voltak nehéz pillanataim, de voltak könnyűek is. Na mindegy, ennyit elöljáróban, és most bele is vágok.

Úgy kezdődött a Piarista szakmunkás életem, hogy ugye az Öveges helyett kerestünk anyukámmal valami más iskolát és akkor ez tűnt a legjobb választásnak. Nekem az tetszett a legjobban, hogy nagyon szép helyen volt, Gödön, a Dunaparton, hatalmas fák között, és egy elvarázsolt kastély szerű kis épületke volt a központi épülete. Szerencsémre átvett az az iskola. Úgy működik a oktatási rendszerük hogy van kilencedik, tizedik osztály, ahol van mindenféle tantárgy (bármely furán is hangzik): matek, magyar, töri stb. és a tizedik osztály végén kell vizsgázni ezekből a tárgyakból. Ebben a két osztályban vannak szakmai alapozó órák is, ilyenek  pl. az anyagismeret és a műszaki rajz. Volt gyakorlatunk is, heti néhány órában, és akkor egy műhelyben dolgoztunk a kovács tanulókkal. 

A harcművészet tanáromat nagyon nem szerettem, mert vele kapcsolatban volt egy nagyon kellemetlen élményem. A térdizületem már többször megsérült korábban, ezért igazolásom volt a harcművészet alóli felmentésről. Ezt az orvos által írt felmentést, a tanár nem fogadta el, mert a méretét túl kicsinek találta, neki nagy méretű kellet (A4 lapnyi). Így részt kellett vennem az órán. Ott az órán edzés közben rúgták ki a térdemet ami után kórházba is kerültem, majd 6 hétig gipszben volt a lábam. Utána gyógytornászhoz jártam, és a mai napig könnyen kimegy, télen például csak térdszorítóval merek közlekedni.

Akit nagyon nem szerettem még, az a történelem tanárom volt. Engem mint diszlexiást, ugyanúgy kezelt mint a többi diákot akinek nem volt írás, olvasás zavara. Nem a tankönyvből tanított, ezért egész órán mindenkinek gyorsan jegyzetelnie kellett. Megkértem hogy had vegyem fel diktafonnal az órát, így otthon tudtam volna tanulni úgy, hogy többször meghallgatom. Nem engedte. A tanár úr buktatott meg először félévkor, de szerencsémre év végén átengedett. Nagyon furcsa volt az is hogy az 1800-as évek stílusában öltözködött a tanár úr és megtanult cirádásan írni is. Sok mindent mesélhetnék róla de nem nagyon szeretnék. 

Mikor már 11.-es lettem, akkorra készült el az új műhelyünk. Kisebb, nagyobb hiányosságokkal, pl.: nem volt fűtés, csak nagy ritkán. Mikor nem volt fűtés az öltözőben és nagyon fáztunk, meleg vízzel fűtöttűnk úgy, hogy a zuhanyzóba megnyitottuk a meleg vizet és az volt a fűtésünk. Voltak tan autóink amitől nagyon féltéttek minket amit már így utólag meg is értek. És voltak több milliós korszerű gépeink, műszereink is az új műhelyben, amit szintén nem használhattunk, az előbbi okok miatt szerintem.

Tizenegyedik és tizenkettedik osztályban voltak nagyon rossz napjaink, amikor az első óránk lement, és elkezdődött a második óra, közben el kellett mennie a tanár úrnak valahová, és az ötödik óra után láttuk újra, és akkor is annyi időre, amíg szólt hogy nem jön vissza, és hazamehetünk. Szóval nem volt tanítás sokszor, mint ahogy az előző iskolámról is már írtam. Ez volt a közös bennük.

Az ott töltött három évemből az első két évemben voltam kollégista. Ott rendszeresek voltak a hányások az alkoholtól, és most emlékeztetnélek benneteket, hogy ez egy egyházi iskola. Az ottani menzán nem volt íze a leveseknek és erős pistával ízesítettük kivéve a gyümölcs leveseket, meg hát a másodikak sem voltak valami finomak. Az is nagyon rossz volt hogy egy nyolc ágyas szobába laktam. De az utolsó évemben már bejártam. Ami majdnem napi 4 órányi utazást jelentett, de még így is jobb volt, mint koleszosnak lenni.

Miután bejárós lettem tizenkettedik osztályra, négykor keltem hogy beérjek hét órára a gyakorlat kezdetére. Olyan is megesett, hogy elaludtam a vonaton és két megállóval feljebb keltem fel, úgy hogy elkéstem aznap.

Az ünnepségeink nagy részét a közeli templomba tartottuk: évnyitó, évzáró, ballagások, és ott volt havonta egy mise is, amiken én is ministráltam sokat.

Azt gondolom hogy ahhoz képest hogy ez egy egyházi iskola, nem mindent úgy oldatok meg ahogyan meg kellet volna szerintem.

A következő részben egy nagyon jó iskolának a szomorú végzetéről fogok írni ami nagyon szomorú lesz. Készítsétek a 100-as papírzsepit!

Öveges József Gyakorló Középiskola és Szakiskola

A szakmunkás pályafutásom az Öveges József szakiskolában kezdődőtt. Oda úgy mentem, hogy majd nagyon jó lesz és segítenek a diszlexiám okozta nehézségekben, mert úgy reklámozták magukat hogy ők majd segítenek „nekünk” diszeseknek a tanulásban. Anyukámmal nagyon örültünk hogy felvettek ebbe iskolába, mert a diszlexiámmal csak ez az egy út tűnt járhatónak, mert más ilyen iskoláról nem hallottunk, illetve amiről még tudtunk, az messze volt.

Sajna az az iskola egy hatalmas csalódás volt, mert rá kellett jönnünk hogy a diszlexiásokat szinte sehogyan sem segítik. Nagyon kevés fejlesztés volt a suliban, ami azt jelentette hogy egy gyermekre jutott kb. havonta egy alkalom. Negyvenöt perc fejlesztés egy hónapban nagyon kevés.

Voltak olyan napjaink ,amikor az első órában volt egy angol óránk utána következett hat óra gyakorlati óra. Ez úgy nézet ki, hogy egy félévben kellett csinálnunk három munkadarabot. Ez annyira kevés munka volt ennyi időre, hogy lassú tempóban is, már egy hónap alatt végeztünk az elkészítésükkel, amaradék 4 hónapban pedig nem csináltunk semmit. Semmit. Ez alatt az idő alatt is persze a teremben kellett lenni, a padokban kellett ülnünk, mind a hat órán át. A tanár azt mondta, hogy azért kell úgy ülnünk a padokban, mintha óra lenne, mert az igazgatónő az irodája előtti folyosóról épp beláthatott a mi osztálytermünk ablakán.

Amikor hazamentem és anyukám megkérdezte, mit csináltatok, én mondtam hogy: "semmit". "Hogy hogy semmit?" - kérdezte, azt hitte csak arra mondom ezt, hogy semmi különöset. De én mondtam, hogy nem, nem arról van szó, tényleg nem csináltunk semmit, de ő nem értette. Akkor elmondtam, hogy ültünk a padban, volt aki a telefonján játszott, voltak akik amőbáztak, vagy olvastak valamit, vagy csak néztek maguk elé. "És mit csinált a tanár?"-kérdezte anyukám. "Hát számítógépezett a tanári asztalnál." - magyaráztam.

Volt egy olyan műszakirajz tanárunk, aki a (diák önkormányzatnak?) az elnöke is volt, ő pedig a negyvenöt perces órából negyvenet arról papolt hogy milyen kevés ez a heti egy óra és még egyéb általa fontosnak tartott dologról és az utolsó öt percben pedig elintézte a negyvenöt perces anyagot.

Kicsit nagyobb létszámú az az iskola mint amibe most járok (Zöld Kakas Líceum) ott volt háromszáz fő körüli tanári kar és hozzá tartozó ezerötszáz fős diáksággal.

Ha megkérdeztem tíz tanárt mondják meg hogy mi lesz egy óra múlva akkor tízen tíz félét mondtak.

Egyszer az is megtörtént hogy a testnevelés órán egy polcról - ami a tornateremben volt és arra szolgált hogy a diákok a tesiórán az értékeiket belerakják - ellopták az MP3 lejátszómat. Csak a mi osztályunk volt akkor a teremben, tehát egy osztálytársam lophatta el. Segítséget kértem az osztályfőnökömtől, és mondtam neki, hogy én sejtem ki lehetett az, de ő azt mondta, nem tud mit csinálni, előfordul az ilyesmi.

Akkor elkeseredetten hazatelefonáltam, és elmondtam mi történt. Akkor az anyukám is felhívta őt telefonon, és megkérte hogy segítsen, ha pedig nem lesz meg az ellopott MP3 lejátszó, feljelentést tesz a rendőrségen. Ezután derült ki, hogy mégis tud valamit csinálni az osztályfőnök. Még aznap, váratlanul bement egy olyan tanórára, amit nem ő tartott, és egyenként kihívva mindenkinek kipakoltatta a táskáját, és a zsebeit is. A lányokat meg egy tanárnő kutatta át.

Azután nem szólt semmit. Mindenkit visszaküldött. Majd a következő órán odaadta az MP3 lejátszóm. Nem árulta el kinél találta meg, de az osztálytársaim elmondták.

De ezzel nem értek véget az osztályfőnök megpróbáltatásai, ugyanis a táskák átkutatása során egy csomó boltból, vagy innen-onnan lopott holmi került elő.

Sok szülő pedig felbátorodott, akinek a gyerekétől régebben loptak el dolgokat, hogy azt is keresse meg.

Hát valahogy így telt el egy év a gazdagréti szakközépiskolában, nem volt eseménytelen, de haszontalan mindenképp.

-->

A következő részben fojtatom a szakmunkásképzői nehéz életemet.

Csillagösvény Waldorf Iskola második fejezet

Úgy döntöttem az első Waldorfos rész után hogy az az egy oldal nem lesz elég, amit rájuk szántam. Most ez a rész pedig inkább személyesebb lesz, hogy én hogyan is éltem meg a dolgokat.

Úgy kezdődött, hogy elkezdtem járni a Waldorf iskolába, ahová járt oda sok más - féle gyerek is, ami nagyon furcsa volt, de nem rossz értelemben. Sajnos nagy részben az oktatási rendszer tehető felelőssé, hogy ide (a Waldorf iskolákba) szorulnak vissza tanulási nehézséggel küzdő vagy magatartás zavaros vagy dacos gyerekek (akinek talán csak épp válnak a szüleik). A sima állami iskolákban nem tudnak vagy nem akarnak többet foglalkozni a problémás gyerekekkel. Amikor odamentem, akkor öten voltunk az osztályban és az iskolában sem voltunk sokan, így nagyon családias hangulatú egy ilyen iskola, ez annak is köszönhető hogy a nagyobbak is igen odafigyeltek ránk.

Sokat festettünk vastag ecsetekkel, vizes, A3 méretű lapokra. Vastag színes ceruzákkal rajzoltunk, azt a szisztémát követve, hogy meséltek valamit és abból kellett lerajzolni mindenkinek azt, amelyik rész megtetszett neki. Sokat is agyagoztunk, csináltunk mindenféle kisebb dolgokat: kis tányérokat, vázákat. Én olyan kis edényt is készítettem, ami a kígyóbűvölőknek van: az a bizonyos fonott kosár, csak épp agyagból.

Ezek a feladatok nem arról szólnak, hogy művészeket faragjanak belőlünk, hanem arról szóltak, hogy hogyan jövünk ki a nyolcadik osztály végén az iskolából. Aztán sajnos elment a másodikos ofőm, és kaptunk egy másik osztályfőnököt, akit az elején nem szerettem, ám akinek egyébként nagyon sokat köszönhetek, de erre csak később jöttem rá sajnos. 
Nem voltak a osztályzatok és ennek az elején örültem, de nyolcadikban meg gondunk volt vele egy kicsit hogy mi lesz hiszen a továbbtanuláshoz jegyek kellettek volna. Szerencsére végül a szöveges értékelést elfogadták, így az alapján vettek fel minket. A "jegymentesség" abból a szempontból nagyon jó volt, hogy  talán nem izgultunk annyira, hiszen a szöveges értékelésbe leírták a tanárok, hogy miben voltam gyengébb, miben kellene fejlődni és azt is, hogy mi az amiben jó vagyok.
Leírom egy napunkat, hogyan is nézett ki:

8-ra mentünk suliba, mint más iskoláknál is szokás
8-10 óráig volt fő oktatásunk az osztályfőnökünkkel (mivel itt epochális oktatási rendszer van, ami azt jelenti,
hogy három v. négy hétig tanultunk egy tárgyat (pl. olvasni, írni, történelmet)).
10- órarendi órák voltak 45 percben (pl. zene, idegen nyelv, kézimunka)
12 és 14h-ig voltunk bent a suliban

Közös 10 órai volt, ahol elmondtunk egy versikét, utána pedig együtt ettünk, mindenki azt, amit vitt magával. Az ebéd befizetésre volt lehetőség, de én mindig otthon ettem. Ha valaki szeretett volna, akkor lehetett napközis, de én tanítás után mentem haza. Nekem jó emlékeim vannak, tetszett ez a rendszer. Az osztályomban jól éreztem magam, jól kijöttünk, a tanárok szintén jó fejek voltak és türelmesek. Ugyan régen volt már, sokmindenre talán nem emlékszem tisztán, mégis kellemes emlékek jönnek fel bennem, ha a waldorfos emlékeimre gondolok.
A közös étkezések előtt mindig ezt mondtuk el együtt:

Földből magba, Magból szárba, Szárbol virágba,
Virágból kalászba, Kalászbol kenyérba, Kenyérböl testembe,
Testemböl lelkembe, lelkemböl lelkedbe.

Waldorfos nyolcacikos elöadásom

A követező fejezetben a középiskolai élményeim sorában a szakmunkásképzős első évemről fogok beszámolni.