Nagyon vártam már hogy elsős lehessek. Ahogy egyre közeledett az időpont, egyre izgatottabb voltam, azt gondoltam nagyon jó lesz.
El is kezdtem iskolába járni - a budaörsi I. sz. Általános Iskolába - ahol a magyar sajnos egyáltalán nem ment a matekhoz képest, mert míg matekból 100%-os dolgozatokat írtam, magyarból 0%-s dolgozatokat teljesítettem. Ebben pedig az volt a furcsa hogy azt mondták a sulimban először hogy nagyon lassú gyerek vagyok, amit a mai napig nem értek, mert akkor hogyan írhatnék matek 100%-os dolgozatot?
Amikor anyukám várt az iskola előtt, a suli végén, akkor az osztálytársaim mondták Anyukámnak hogy nagyon lassú ez a Dodó. Azért mondták ezt a gyerekek, mert a tanítónő is mindig azt mondta nekem a többiek előtt hogy milyen lassú, meg lusta vagyok.
Ez nagyon rosszul esett.
Az is rossz volt, hogy a felkészítő oviban a Meixner Ildikó által írt könyvből tanultunk olvasni, és itt meg egy másik fajtából.
Emlékszem az első tollbamondás dolgozat kijavítása után, azt mondta nekem a tanárnő, hogy én azért nem tudtam leírni amit ő diktált olyan gyorsasággal mint a többiek, mert én nyomtatott veszőt használtam ( azaz pontból kiinduló lefelé irányuló vonalkásat, ilyet: , ). Szóval szépen, lassan megrajzoltam a vesszőt.
A tanév végéig nem jöttek rá, hogy mi bajom is lehet. Mikor elmentem az első osztály végén anyukámmal egy logopédushoz, ő megvizsgált, és ő mondta, hogy diszlexiás vagyok. Azt is mondta hogy semmi gond, majd mi járunk hozzá, meg az iskolában is van logopédus, meg fejlesztőpedagógus, és így együtt sokat tudnak majd nekem segíteni, ha a tanárnő is segítőkész lesz, és az iskolai logopédus is segít. Dusi néni, a logopédus, még azt is mondta, hogy csak arra kell megkérni a tanárnőt, hogy alkalmanként segítsen nekem, például, ha matekból szöveges példa van, megérteni, elolvasni a szöveget, ha dolgozat van, nehogy az olvasási nehézségem miatt leromoljon a matek eredményem is.
Anyukám ezzel ment vissza 2. osztály elején az osztályfőnökömhöz, és megkérte hogy segítsen nekem a fejlődésben, és hogy fogjanak össze: az iskola logopédusa, a Dusi néni logopédus, meg a tanárnő is segítsen kicsit. Erre azt mondta az osztályfőnök hogy ő neki erre nincs ideje, ez nem az ő feladata hogy segítsen nekem, és vigyen el Anyukám egy másik iskolába.
Ekkor már elkezdődött a tanév, én el is kezdtem iskolába járni, de már nem vette meg anyukám a tankönyveket sem, mert közben elkezdett másik iskolát keresni, persze sietnie kellett, mert már zajlott az év.
Azért is nehéz volt neki az iskola keresés, mert ebben az iskolában semmit nem segítettek, hogy hová is mehetnék, csak azt mondták, menjek onnan. Ilyen körülmények között jártam még oda három hétig.
Nem nagyon bántam hogy elmegyek ebből az iskolából, mert nem voltak barátaim. Nem is nagyon barátkoztam senkivel, hiszen ők másnak bélyegeztek engem, mert nem voltam olyan, mint az "átlag". Kicsit bántottak is amiatt, hogy nem tudok rendesen olvasni, meg egy kicsit más voltam mint ők. Ez megnyilvánult abban is, hogy például tesi órán csapatjátéknál én voltam az utolsó, akit a csapatba választottak. Mivel a korosztályommal nem jöttem ki jól, továbbra is inkább a felnőttek társaságát kerestem.
Anyukám hosszas keresgélése után rátalált végül egy teljesen új szemléletű iskolára: a budaörsi Waldorf Általános Iskolára. Ekkor kezdett el kinyílni előttem a világ. Hogy mit is értek ez alatt, elolvashatjátok még ebben az évben, két bejgli evés között! :-)
