A szakmunkás pályafutásom az Öveges József szakiskolában kezdődőtt. Oda úgy mentem, hogy majd nagyon jó lesz és segítenek a diszlexiám okozta nehézségekben, mert úgy reklámozták magukat hogy ők majd segítenek „nekünk” diszeseknek a tanulásban. Anyukámmal nagyon örültünk hogy felvettek ebbe iskolába, mert a diszlexiámmal csak ez az egy út tűnt járhatónak, mert más ilyen iskoláról nem hallottunk, illetve amiről még tudtunk, az messze volt.
Sajna az az iskola egy hatalmas csalódás volt, mert rá kellett jönnünk hogy a diszlexiásokat szinte sehogyan sem segítik. Nagyon kevés fejlesztés volt a suliban, ami azt jelentette hogy egy gyermekre jutott kb. havonta egy alkalom. Negyvenöt perc fejlesztés egy hónapban nagyon kevés.
Voltak olyan napjaink ,amikor az első órában volt egy angol óránk utána következett hat óra gyakorlati óra. Ez úgy nézet ki, hogy egy félévben kellett csinálnunk három munkadarabot. Ez annyira kevés munka volt ennyi időre, hogy lassú tempóban is, már egy hónap alatt végeztünk az elkészítésükkel, amaradék 4 hónapban pedig nem csináltunk semmit. Semmit. Ez alatt az idő alatt is persze a teremben kellett lenni, a padokban kellett ülnünk, mind a hat órán át. A tanár azt mondta, hogy azért kell úgy ülnünk a padokban, mintha óra lenne, mert az igazgatónő az irodája előtti folyosóról épp beláthatott a mi osztálytermünk ablakán.
Amikor hazamentem és anyukám megkérdezte, mit csináltatok, én mondtam hogy: "semmit". "Hogy hogy semmit?" - kérdezte, azt hitte csak arra mondom ezt, hogy semmi különöset. De én mondtam, hogy nem, nem arról van szó, tényleg nem csináltunk semmit, de ő nem értette. Akkor elmondtam, hogy ültünk a padban, volt aki a telefonján játszott, voltak akik amőbáztak, vagy olvastak valamit, vagy csak néztek maguk elé. "És mit csinált a tanár?"-kérdezte anyukám. "Hát számítógépezett a tanári asztalnál." - magyaráztam.
Volt egy olyan műszakirajz tanárunk, aki a (diák önkormányzatnak?) az elnöke is volt, ő pedig a negyvenöt perces órából negyvenet arról papolt hogy milyen kevés ez a heti egy óra és még egyéb általa fontosnak tartott dologról és az utolsó öt percben pedig elintézte a negyvenöt perces anyagot.
Kicsit nagyobb létszámú az az iskola mint amibe most járok (Zöld Kakas Líceum) ott volt háromszáz fő körüli tanári kar és hozzá tartozó ezerötszáz fős diáksággal.
Ha megkérdeztem tíz tanárt mondják meg hogy mi lesz egy óra múlva akkor tízen tíz félét mondtak.
Egyszer az is megtörtént hogy a testnevelés órán egy polcról - ami a tornateremben volt és arra szolgált hogy a diákok a tesiórán az értékeiket belerakják - ellopták az MP3 lejátszómat. Csak a mi osztályunk volt akkor a teremben, tehát egy osztálytársam lophatta el. Segítséget kértem az osztályfőnökömtől, és mondtam neki, hogy én sejtem ki lehetett az, de ő azt mondta, nem tud mit csinálni, előfordul az ilyesmi.
Akkor elkeseredetten hazatelefonáltam, és elmondtam mi történt. Akkor az anyukám is felhívta őt telefonon, és megkérte hogy segítsen, ha pedig nem lesz meg az ellopott MP3 lejátszó, feljelentést tesz a rendőrségen. Ezután derült ki, hogy mégis tud valamit csinálni az osztályfőnök. Még aznap, váratlanul bement egy olyan tanórára, amit nem ő tartott, és egyenként kihívva mindenkinek kipakoltatta a táskáját, és a zsebeit is. A lányokat meg egy tanárnő kutatta át.
Azután nem szólt semmit. Mindenkit visszaküldött. Majd a következő órán odaadta az MP3 lejátszóm. Nem árulta el kinél találta meg, de az osztálytársaim elmondták.
De ezzel nem értek véget az osztályfőnök megpróbáltatásai, ugyanis a táskák átkutatása során egy csomó boltból, vagy innen-onnan lopott holmi került elő.
Sok szülő pedig felbátorodott, akinek a gyerekétől régebben loptak el dolgokat, hogy azt is keresse meg.
Hát valahogy így telt el egy év a gazdagréti szakközépiskolában, nem volt eseménytelen, de haszontalan mindenképp.
A következő részben fojtatom a szakmunkásképzői nehéz életemet.
