Czikora Györgyivel interjú a KÜLVÁROSI TANKÖR Igazgatójával

Miért kezdtetek el iskolát csinálni?

A Tankör a rendszerváltás után viszonylag hamar létre jött, 91-92-ben már állt az iskola. Több előzménye volt. Én szociológus vagyok nem tanár, nincsen tanári képesítésem, az elkötelezettségem nem az oktatás vagy egy tantárgy miatti elkötelezettségemből fakad. A rendszerváltás körül alakultunk, 91-92 előtt nem lehetett magániskolát csinálni bármennyire is akartál volna. Én már előtte is foglalkoztam fiatalokkal és valami olyasmit akartunk csinálni, ami intézményesen eléri a őket. Voltak tapasztalataink, módszereink és mire a rendszerváltás elérkezett, volt már egy-két ilyen iskola. Az akkori egy jóval nyitottabb világ volt, mint a mai, lehetett ki-be járkálni mindenféle intézménybe, megnézni, hogy új dolgokat hogyan csinálnak. Egyszer csak úgy gondoltuk, hogy mi is csinálunk egy ilyen iskolát.

Azért csinál ugye egy szociológus iskolát, mert ott tudja azt megtenni, hogy a fiatalokkal rendszeresen tud foglalkozni, úgyhogy ezért lett iskola a TANKÖR és nem más. Én sosem szerettem volna mainstream iskolában tanítani, de szociológusként azt gondoltam, hogy a fiataloknak lesznek problémáik egyre inkább a piacgazdaságban és a munkanélküliség miatt azoknak is meg kell szerezni az érettségit, akiket kivet a közoktatás, mert nem tudnak majd elhelyezkedni. Az alternatív szemléletünk megvolt, meg a határozott elképzelésünk arról, hogy milyen fiatalok férnek bele abba a keretbe, amit megálmodtunk, akikkel mi foglalkozni akartunk, és azért őket, mert tudtuk, hogy velük egyre kevesebbet fog foglalkozni a hagyományos iskolarendszer.

Kik segítettek és hányan voltatok?

Nagyon sokan segítettek és néhány hónapot vett igénybe és abban az időben 70-80e forintot igényelt, ami persze nekünk nem volt. Pályáztunk és abból sikerült nekünk annyi pénzt összegyűjtenünk, hogy elinduljon az alapítvány. Voltak szakemberekkel kapcsolataink, sokan támogatták ezt. Nyitott volt rá a társadalom, jóindulattal néztek minket miként kezdtünk kinőni a földből. Az épület tűnt a legproblémásabbnak, de ez lett a legkönnyebb, rögtön megtaláltuk az épületet, ahol egy ifjúsági ház működött és miután ők délután voltak ott, a délelőttök szabadok voltak, ezért egy percig sem volt kérdés hogy oda mehetünk. Hamar megjött az alapítvány bejegyzése és az önkormányzat is nagyon pozitívan állt hozzá. A minisztérium elfogadta a programunkat. Aztán volt egy olyan évünk, amíg összeraktuk iskolát, mi gyakorlatilag ingyen dolgoztunk egy évig, akkor ez teljesen belefért az életünkbe. Egy éven át hetente egyszer összejöttünk abban az épületben, amelyik majd a miénk lesz. Már ott voltak a leendő diákjaink, akik már kieső-félben voltak egy hagyományos iskolából, ez feltétele volt a bekerülésnek. Együtt a tanárokkal és a diákkal találtuk ki, hogy milyen is legyen ez az iskola.

Volt -e olyan dolog amit nem tudtatok megvalósítani a TANKÖR életében?

Nagyon sok volt, amit nem tudtunk nagyon sok volt, amit nem terveztünk, de meg tudtuk, de azt azért tudni kell, hogy itt a tizenkilenc-húsz év alatt nagyon megváltozott a társadalom. Amikor indultunk, akkor rengeteg tv és rádióműsor készült rólunk. Tíz év után elvesztette a társadalom az érdeklődését és negatív lett az ilyen kezdeményezésekkel kapcsolatosan. Az alternatív iskolák így a TANKÖR is a tanulásban meg a módszerekben, hogy hogyan foglalkozunk a fiatalokkal, kezdett iszonyúan fejlődni meg saját magát fejleszteni. Egy csomó mindent nem tudtunk megvalósítani, mert a társadalom bemerevedett és vissza kellett venni nekünk is a korszerű szemléletből, menetközben le kellett mondani fejlesztésekről. Ami a tanítás módszertanát illeti, hogy hogyan tanítunk, milyen módszerekkel, abban viszont nagyon sok mindent tudtunk fejleszteni, amiről nem is gondoltuk volna, hogy fogunk, akarunk meg szükség lesz rá és lesz hozzá képességünk. A projektmunka nem létezett még a 90-es évek elején nagyon az iskolákban, és mikor Magyarországra bejött én használtam elsők között és a kollégáim is átvették elég hamar. Ezt még csak most kóstolgatják a mainstream rendszerben, de ezeken már rég túl voltunk a kétezres évek elejére. A második évben bevezettük a természetismeretet, elég hamar felmerült a diszes probléma és először a kollégáim kezdtek ezzel foglalkozni. A mentorrendszer, a témahetek, az alternatív tantárgyak, mind olyan dolgok, amelyek az évek alatt nagyon jól beváltak.

Milyen volt a tanári légkör?

Tanári kar, tantestület vagy stáb: nem csak annyi a különbség hogy az egyiknek ez a neve a másiknak meg az a neve, hanem egy tartalmat próbált közvetíteni, hogy stábnak hívtuk. Az első időkben az volt a cél, hogy a hagyományos iskolai működéstől legyen minél távolabb. Mi nem egy hierarchikus rendszert működtettünk, hanem mindig együttműködtünk. Mi a „stábságunkkal” alapoztuk ezt meg, utolsó pillanatig rengeteg konfliktusunk volt, de az volt a legjobb ebben a működésben, hogy mindig tudunk egymásra támaszkodni nem csak szakmailag, hanem a diákkal kapcsolatban is.

Most kezdenek, néhány, nagyon kevés iskolában arra ráébredni a tanárok hogy együtt kell működni. Mert ott szakmai csoportok vannak, azok vannak együtt, akik azonos tantárgyat tanítanak, miért? Miért nem azok ülnek le beszélgetni, akik azonos gyerekeket tanítanak? A problémákat csak együttműködve fogják tudni megoldani, és kommunikálni kellene a tanároknak, mert nagyon sok a probléma. A diákok mindig azt érezték hogy összetartunk.

A mentornak az volt a joga a hogy a diákokkal kapcsolatban mindig ő mondja ki az utolsó szót, ha a mentor kiáll mellette hogy még, még, még tartsuk bent, fussunk még egy kört, akkor a többi stábtag ez ellen nem tehetett semmit. Még ha azt gondolja is, hogy ebből elég volt, ebből a végén nagyon sok konfliktus volt, szigorodtak az anyagi és egyéb szabályok nem lehetett a végtelenségig elhúzni. Jól voltunk mi egymással, de sok munka volt e mögött.

Mi például minden évben elmentünk két három napra szakmai munkát végezni, hogy együtt is legyünk persze, de ilyenkor beszéltük meg a következő évre az innovációkat, hogy mit hogyan fogunk csinálni, azt mi azon a három napon találtuk ki. Ha egy hagyományos tantestületben rá lehetne venni az embereket hogy egy évben egyszer két-három napra el tudnának menni, egymással lenni, a konfliktusaik, a lejátszatlan sérelmeik, a tizedére csökkenhetnének, sokkal hatékonyabban tudnának dolgozni. El kell menni és ott sokkal hatékonyabban lehet dolgozni.

Mi a legjobb élményed a TANKÖRREL kapcsolatban?

A legjobb élményem az, hogy meg lehetett csinálni a 90-es évek elején a TANKÖRT.

Nem tudok kiemelni semmit, rengeteg jó, és nagyon sok rossz élményem van a Tankörről. A tízen kilenc húsz éve alatt rengeteg rossz korszaka volt, sok év telt el hogy nem tudtunk előre lépni. A legjobb az, hogy megcsináltuk, megcsináltam hogy ki tudtam használni ezt a lehetőséget hogy ezt megléptem és ez a legnegatívabb is egyben, mert azt gondolom hogy nem lett volna szabad iskolát csinálnom. Ha tudom előre, hogy milyen lesz a társadalom a TANKÖR utolsó évében, lehet hogy akkor is megcsinálom, mert egy igen makacs ember vagyok, de azt gondolom a saját magam érdekében, nem kellett volna megcsinálnom. A saját magam életét, az utolsó időszakomat teljesen ellehetetlenítettem, most azt látom. Én nem vagyok pedagógus, ez azért fontos, mert egy olyan struktúrában töltöttem el az elmúlt húsz évemet, ami szakmailag egy más terület. A tankör időszaka alatt majdnem végig a Lipóton is dolgoztam, mint szociológus, amíg létezett a Lipót, de azt aztán bezárták. Nem lehetett akkorra már átállni egy újabb vágányra a munkanélküliség miatt és a TANKÖRHÖZ meg akkor már sok energia kellett. Tehát bezárult a kör. Nem tudok így gondolni a TANKÖRRE hogy ezt elfelejtsem. Azt terveztem, hogy megcsinálom, vezetem, és átadom másnak majd, és én még csinálok valamit a szakmai életemben, de ez már nem sikerült. Tanítani szerettem, kialakítottam a saját világomat a tanításban, amit szerettem csinálni, és úgy éreztem, hogy a diákok is szerették.

Meddig és hová jutottak a diákjaitok?

A közösségi oldalak beköszöntével sok régi diákkal élő kapcsolatban vagyok, kvázi ott mentorkodom, és ennek köszönhetően sokkal többet tudok róluk. De kérdőíveztünk is a témában. Még itt elmondom, hogy a Tankörbe rohadt nagy hátránnyal jöttek a gyerekek, és nem csak a tanulásban voltak hátrányaik. Tudtuk, hogy mindenki továbbtanult előbb vagy utóbb, szakmát mindenképpen szoktak, ha nem tudtak elhelyezkedni elmentek egy OKJ-s tanfolyamra mert muszáj valamit csinálni. A munkaerő-piacon sokkal nagyobb a beválásuk mint az átlagpopulációnak. A nagyon sok hátrányt elszenvedett, családi nehézséggel is küzdő gyerekek beváltak az életben. Diákjaink az értékközpontúságot tartják a legfontosabb eredménynek, amit a TANKÖRTŐL kaptak. A világban értékválság van, de nem ezt tűztük ki legfontosabbnak, amikor elindult a tankör, hanem a szabadságot.

Mért pont most lett vége a TANKÖRNEK?

Már előbb kellett volna két évvel, sokkal előbb be kellett volna a zárni a TANKÖRT. Nem volt rá pénz, de a pénz nem azért nem volt rá, mert nem volt az országban egy negyvenfős iskolára tízen-húsz millió forint. Ezt így elég nehéz elképzelni. Miért fogynak el a források? Mert a dolog kevésbé kezd fontossá válni. A TANKÖR amúgy is, ebben a mostani, kialakuló rendszerben amúgy is fejre állt volna. Egy negyven fős iskolát nem tűr el a társadalom, mert azt mondja hogy az nem kifizetődő. A Jelfogónak (ez egy tv műsor volt a bezárás előtt egy héttel) ez volt a vezér gondolata, amikor a Hoffman Rózsa is ott volt, hogy rentábilis-e egy negyvenfős iskola? Amint ezt egy társadalom felteszi, én abban a társadalomban nem szeretnék iskolát csinálni, Mi az, hogy rentábilis? Mihez képest? Nézzük meg a diákokat hogy honnan jöttek és mivé lettek. Igen az egy másik kérdés hogy mivé lettek volna a TANKÖR nélkül azt sose tudjuk meg. Feltehetetlen ez a kérdés morálisan, én úgy gondolom. Márpedig ez a társadalom azt gondolta, hogy ez egy rossz út, nem lehet kifizetődő, azt gondolom, hogy ez egy destruktív gondolat és nincs is perspektívája, ha a társadalom elkezd gondolkodni ilyeneken. Felmerült emberekben, hogy ezt egyszer nem lehetne újra indítani? Hát nem. Nincs értelme újra indítani, mert bebizonyosodott húsz év alatt hogy ez egy működő modell és mégis meg lehetett halasztani akkor azt gondolom, hogy nincsen rá szükség.

Hogyan kezdtetek el a diszlexiával foglalkozni?

Ez egy hosszú folyamat volt, hogy vannak ilyen fiatalok, hogy hogyan kell őket kezelni, volt, aki ebben jobb szakember volt, volt, aki kevésbé. Volt köztünk fejlesztőpedagógus, aki tovább képzett minket ez ügyben tehát kialakult ennek a gyakorlata. Az teljesen nyilván való volt a kezdetektől fogva hogy felvesszük a súlyos diszfunkciós fiatalt is, mert más súlyos problémával élőt is felveszünk, de hogy nem elég a tolerancia, szakmai muníció is szükséges hozzá. Ugye itt jön a kérdés, hogy mért negyvenfős a TANKÖR? Mert ehhez egy diszes jobban tud csatlakozni, nem kellett nagy különbséget tennünk egy diszes és egy nem diszes között, ki lehetett választani, hogy neki mi működik és mi nem. Márpedig ha nem a gyerek érdekeit nézik egy iskolában, akkor az szerintem nem jó iskola.

A blog szerzőjének utóirata: 
Lezárásként még annyit szeretnék mondani hogy azalatt a két hét alatt, amíg oda jártam a TANKÖRBE, annyira megszerettem az ottani légkört, meg az embereket, hogy azóta is tartom velük a kapcsolatot, miközben ez az előző iskoláimról már egyáltalán nem mondható el. Sokat köszönhetek nekik, például egy csomó önbizalmat adtak. Nekik köszönhetem hogy eljöttem abból az iskolából, amely átvett a TANKÖR csődje után, mert annak a színvonala, az ott folyó oktatás nem felelt meg nekem, és a TANKÖR után, már tudtam hogy mi a jó, és mi kell nekem, ezért nem adtam fel, és kerestem jobb helyet.