Először az lett gyanús a szüleimnek hogy négy évesen kezdtem beszélni. Vannak olyan jelek, amikből már lehet sejteni kisebb korban (2-3év) hogy diszlexiáról lehet szó . Ha már felismerik a diszlexiát - akár kisgyermek korban is - el lehet kezdeni a kezelést.
Nagyon későn kezdtem járni, pedig már mindenki nagyon várta, meg nagymamám is mondta, hogy anyukám ilyen idős korában már rég járt. Mikor elkezdem járni, akkor folyton elestem és beütöttem a fejem. Emiatt sokszor volt agyrázkódásom. Az elején még sokat rohantunk ezzel az orvoshoz, de utána már tudtam egy-egy esés után, hogy mi a helyzet és hogy pihennem kell sokat.
Négy éves korig én csak pár szót használtam, az sem volt igazi szó, inkább csak egy külön nyelv, melyet én találtam ki. Az egyik leggyakrabban használt szó volt például a „SZÖSZ”. Ez jelentette nálam a ki-be kapcsolást, a kinyitást illetve a becsukást és hasonlókat.
Nagyon jól megértetem magamat mutogatással és mimikával. Ez nekem annyira jól ment hogy két és fél évesen kettő napot jártam csupán bölcsődébe mert az hitte anyukám hogy ott majd elkezdek beszélni a bölcsis társaimmal, azonban olyan jól megértettem magam testbeszéddel, hogy megértettek mindent, amit szettem volna velük kommunikálni, így továbbra sem beszéltem. Egyszer volt olyan hogy elmutogattam anyukámnak hogy a kutyánk Buksi szomjas : oda toltam a tányérját a csap alá és adtam neki inni, anyukám ezt nagyon jól megétette.
A nálam 2 évvel fiatalabb húgommal együtt kezdtem el beszélni, aki sokkal gyorsabban tanult meg beszélni mint én. Sokszor úgy adódott, hogy mire én eljutottam a mondandóm feléig, addigra ő már be is fejezte a maga történetét. Sok felnőtt nem volt hajlandó kivárni amíg végig mondom a mondandómat hanem a szavamba vágtak vagy mással kezdtek el beszélgetni. Ennek következtében gyakran voltam egyedül: homokoztam vagy az udvaron egymagamban farigcsáltam. Amikor felnőttekkel voltam egy társaságban akkor inkább hallgattam, hogy ők mit mondanak és csak ritkán szólaltam mag.
Amikor én már óvodába jártam, gyakran megesett, hogy én elkezdtem valamit mesélni, hogy mi volt velem az oviban, de a húgom fejezte be a sztorit, mintha ő járna óvodába, kitalált egy történetet és engem nem hagyott utána szóhoz jutni, hogy én fejezzem be a velem történteket. Amikor biciklizni tanultam a húgommal, akkor sokszor elestem kezdetben, mert mozgás koordinációs zavarom volt, de aztán megtanultam és azóta is szeretek kerékpározni.
Az első 6 évem nagyjából a fentiek mentén telt, majd 7 évesen kezdtem az iskola előkészítőt. Ott sem derült ki hogy diszlexiám van így konkrétan, bár nagyon rosszul olvastam. Először első osztályban mentem el logopédiai orvosi vizsgálatra, ahol már bebizonyosodott, hogy diszlexiám és diszgráfiám van.
Néhány szót az iskola előkészítőről: az azért jó, mert felkészíti a gyerekeget a váltásra: az óvodából az iskolai életre. Nekem nagyon jó volt, mert így nyertem egy évet az iskola előtt. Az viszont egy nagy hátránya volt, hogy nem szűrték ki, hogy diszlexiám/diszgráfiám van, mert ha ezt tudjuk, akkor már úgy választottunk volna sulit utána. Egyébként nagyon szerettem, még így húsz évesen is van olyan barátom, akit még ott ismertem meg, és azóta is tartom vele a kapcsolatot. Az volt még jó dolog az előkészítőben hogy tényleg egy átmenet volt az óvoda és az iskola között, mert volt tanóra szerű is, és voltunk az udvaron is, meg játszottunk is. Nyolc körül kellett bemenni és kb. három-négyig lehetett bent lenni egész héten. Úgy nézet ki az egész rendszer, hogy bementünk és ott játszódtunk egy keveset, amíg megjöttek a többiek, utána voltak a negyed-fél órás óráink , közte a szünetben meg játékok voltak, vagy valami kézműves dolgok.
Lassabban fejlődtem mint a többiek mivel egyébkéntis lassabban tanulok meg mindent ,mint a többiek. Előnyöm származott az előkészítőből mert hogy fejlettebben mentem elsőbe.
Ennyit a korai gyerekkoromról, a következő részben az általános iskola első két osztályáról írok majd. Remélem velem tartasz! :-)
