PIARISTA SZAKKÉPZŐ ISKOLA GIMNÁZIUM ÉS KOLLÉGIUM

Ebbe az iskolába 3 évig jártam. A szakmunkás-képző pályafutásom utolsó 3 évét a négyből. Hát mit is mondhatnék el erről az iskoláról? Voltak nehéz pillanataim, de voltak könnyűek is. Na mindegy, ennyit elöljáróban, és most bele is vágok.

Úgy kezdődött a Piarista szakmunkás életem, hogy ugye az Öveges helyett kerestünk anyukámmal valami más iskolát és akkor ez tűnt a legjobb választásnak. Nekem az tetszett a legjobban, hogy nagyon szép helyen volt, Gödön, a Dunaparton, hatalmas fák között, és egy elvarázsolt kastély szerű kis épületke volt a központi épülete. Szerencsémre átvett az az iskola. Úgy működik a oktatási rendszerük hogy van kilencedik, tizedik osztály, ahol van mindenféle tantárgy (bármely furán is hangzik): matek, magyar, töri stb. és a tizedik osztály végén kell vizsgázni ezekből a tárgyakból. Ebben a két osztályban vannak szakmai alapozó órák is, ilyenek  pl. az anyagismeret és a műszaki rajz. Volt gyakorlatunk is, heti néhány órában, és akkor egy műhelyben dolgoztunk a kovács tanulókkal. 

A harcművészet tanáromat nagyon nem szerettem, mert vele kapcsolatban volt egy nagyon kellemetlen élményem. A térdizületem már többször megsérült korábban, ezért igazolásom volt a harcművészet alóli felmentésről. Ezt az orvos által írt felmentést, a tanár nem fogadta el, mert a méretét túl kicsinek találta, neki nagy méretű kellet (A4 lapnyi). Így részt kellett vennem az órán. Ott az órán edzés közben rúgták ki a térdemet ami után kórházba is kerültem, majd 6 hétig gipszben volt a lábam. Utána gyógytornászhoz jártam, és a mai napig könnyen kimegy, télen például csak térdszorítóval merek közlekedni.

Akit nagyon nem szerettem még, az a történelem tanárom volt. Engem mint diszlexiást, ugyanúgy kezelt mint a többi diákot akinek nem volt írás, olvasás zavara. Nem a tankönyvből tanított, ezért egész órán mindenkinek gyorsan jegyzetelnie kellett. Megkértem hogy had vegyem fel diktafonnal az órát, így otthon tudtam volna tanulni úgy, hogy többször meghallgatom. Nem engedte. A tanár úr buktatott meg először félévkor, de szerencsémre év végén átengedett. Nagyon furcsa volt az is hogy az 1800-as évek stílusában öltözködött a tanár úr és megtanult cirádásan írni is. Sok mindent mesélhetnék róla de nem nagyon szeretnék. 

Mikor már 11.-es lettem, akkorra készült el az új műhelyünk. Kisebb, nagyobb hiányosságokkal, pl.: nem volt fűtés, csak nagy ritkán. Mikor nem volt fűtés az öltözőben és nagyon fáztunk, meleg vízzel fűtöttűnk úgy, hogy a zuhanyzóba megnyitottuk a meleg vizet és az volt a fűtésünk. Voltak tan autóink amitől nagyon féltéttek minket amit már így utólag meg is értek. És voltak több milliós korszerű gépeink, műszereink is az új műhelyben, amit szintén nem használhattunk, az előbbi okok miatt szerintem.

Tizenegyedik és tizenkettedik osztályban voltak nagyon rossz napjaink, amikor az első óránk lement, és elkezdődött a második óra, közben el kellett mennie a tanár úrnak valahová, és az ötödik óra után láttuk újra, és akkor is annyi időre, amíg szólt hogy nem jön vissza, és hazamehetünk. Szóval nem volt tanítás sokszor, mint ahogy az előző iskolámról is már írtam. Ez volt a közös bennük.

Az ott töltött három évemből az első két évemben voltam kollégista. Ott rendszeresek voltak a hányások az alkoholtól, és most emlékeztetnélek benneteket, hogy ez egy egyházi iskola. Az ottani menzán nem volt íze a leveseknek és erős pistával ízesítettük kivéve a gyümölcs leveseket, meg hát a másodikak sem voltak valami finomak. Az is nagyon rossz volt hogy egy nyolc ágyas szobába laktam. De az utolsó évemben már bejártam. Ami majdnem napi 4 órányi utazást jelentett, de még így is jobb volt, mint koleszosnak lenni.

Miután bejárós lettem tizenkettedik osztályra, négykor keltem hogy beérjek hét órára a gyakorlat kezdetére. Olyan is megesett, hogy elaludtam a vonaton és két megállóval feljebb keltem fel, úgy hogy elkéstem aznap.

Az ünnepségeink nagy részét a közeli templomba tartottuk: évnyitó, évzáró, ballagások, és ott volt havonta egy mise is, amiken én is ministráltam sokat.

Azt gondolom hogy ahhoz képest hogy ez egy egyházi iskola, nem mindent úgy oldatok meg ahogyan meg kellet volna szerintem.

A következő részben egy nagyon jó iskolának a szomorú végzetéről fogok írni ami nagyon szomorú lesz. Készítsétek a 100-as papírzsepit!

Öveges József Gyakorló Középiskola és Szakiskola

A szakmunkás pályafutásom az Öveges József szakiskolában kezdődőtt. Oda úgy mentem, hogy majd nagyon jó lesz és segítenek a diszlexiám okozta nehézségekben, mert úgy reklámozták magukat hogy ők majd segítenek „nekünk” diszeseknek a tanulásban. Anyukámmal nagyon örültünk hogy felvettek ebbe iskolába, mert a diszlexiámmal csak ez az egy út tűnt járhatónak, mert más ilyen iskoláról nem hallottunk, illetve amiről még tudtunk, az messze volt.

Sajna az az iskola egy hatalmas csalódás volt, mert rá kellett jönnünk hogy a diszlexiásokat szinte sehogyan sem segítik. Nagyon kevés fejlesztés volt a suliban, ami azt jelentette hogy egy gyermekre jutott kb. havonta egy alkalom. Negyvenöt perc fejlesztés egy hónapban nagyon kevés.

Voltak olyan napjaink ,amikor az első órában volt egy angol óránk utána következett hat óra gyakorlati óra. Ez úgy nézet ki, hogy egy félévben kellett csinálnunk három munkadarabot. Ez annyira kevés munka volt ennyi időre, hogy lassú tempóban is, már egy hónap alatt végeztünk az elkészítésükkel, amaradék 4 hónapban pedig nem csináltunk semmit. Semmit. Ez alatt az idő alatt is persze a teremben kellett lenni, a padokban kellett ülnünk, mind a hat órán át. A tanár azt mondta, hogy azért kell úgy ülnünk a padokban, mintha óra lenne, mert az igazgatónő az irodája előtti folyosóról épp beláthatott a mi osztálytermünk ablakán.

Amikor hazamentem és anyukám megkérdezte, mit csináltatok, én mondtam hogy: "semmit". "Hogy hogy semmit?" - kérdezte, azt hitte csak arra mondom ezt, hogy semmi különöset. De én mondtam, hogy nem, nem arról van szó, tényleg nem csináltunk semmit, de ő nem értette. Akkor elmondtam, hogy ültünk a padban, volt aki a telefonján játszott, voltak akik amőbáztak, vagy olvastak valamit, vagy csak néztek maguk elé. "És mit csinált a tanár?"-kérdezte anyukám. "Hát számítógépezett a tanári asztalnál." - magyaráztam.

Volt egy olyan műszakirajz tanárunk, aki a (diák önkormányzatnak?) az elnöke is volt, ő pedig a negyvenöt perces órából negyvenet arról papolt hogy milyen kevés ez a heti egy óra és még egyéb általa fontosnak tartott dologról és az utolsó öt percben pedig elintézte a negyvenöt perces anyagot.

Kicsit nagyobb létszámú az az iskola mint amibe most járok (Zöld Kakas Líceum) ott volt háromszáz fő körüli tanári kar és hozzá tartozó ezerötszáz fős diáksággal.

Ha megkérdeztem tíz tanárt mondják meg hogy mi lesz egy óra múlva akkor tízen tíz félét mondtak.

Egyszer az is megtörtént hogy a testnevelés órán egy polcról - ami a tornateremben volt és arra szolgált hogy a diákok a tesiórán az értékeiket belerakják - ellopták az MP3 lejátszómat. Csak a mi osztályunk volt akkor a teremben, tehát egy osztálytársam lophatta el. Segítséget kértem az osztályfőnökömtől, és mondtam neki, hogy én sejtem ki lehetett az, de ő azt mondta, nem tud mit csinálni, előfordul az ilyesmi.

Akkor elkeseredetten hazatelefonáltam, és elmondtam mi történt. Akkor az anyukám is felhívta őt telefonon, és megkérte hogy segítsen, ha pedig nem lesz meg az ellopott MP3 lejátszó, feljelentést tesz a rendőrségen. Ezután derült ki, hogy mégis tud valamit csinálni az osztályfőnök. Még aznap, váratlanul bement egy olyan tanórára, amit nem ő tartott, és egyenként kihívva mindenkinek kipakoltatta a táskáját, és a zsebeit is. A lányokat meg egy tanárnő kutatta át.

Azután nem szólt semmit. Mindenkit visszaküldött. Majd a következő órán odaadta az MP3 lejátszóm. Nem árulta el kinél találta meg, de az osztálytársaim elmondták.

De ezzel nem értek véget az osztályfőnök megpróbáltatásai, ugyanis a táskák átkutatása során egy csomó boltból, vagy innen-onnan lopott holmi került elő.

Sok szülő pedig felbátorodott, akinek a gyerekétől régebben loptak el dolgokat, hogy azt is keresse meg.

Hát valahogy így telt el egy év a gazdagréti szakközépiskolában, nem volt eseménytelen, de haszontalan mindenképp.

-->

A következő részben fojtatom a szakmunkásképzői nehéz életemet.

Csillagösvény Waldorf Iskola második fejezet

Úgy döntöttem az első Waldorfos rész után hogy az az egy oldal nem lesz elég, amit rájuk szántam. Most ez a rész pedig inkább személyesebb lesz, hogy én hogyan is éltem meg a dolgokat.

Úgy kezdődött, hogy elkezdtem járni a Waldorf iskolába, ahová járt oda sok más - féle gyerek is, ami nagyon furcsa volt, de nem rossz értelemben. Sajnos nagy részben az oktatási rendszer tehető felelőssé, hogy ide (a Waldorf iskolákba) szorulnak vissza tanulási nehézséggel küzdő vagy magatartás zavaros vagy dacos gyerekek (akinek talán csak épp válnak a szüleik). A sima állami iskolákban nem tudnak vagy nem akarnak többet foglalkozni a problémás gyerekekkel. Amikor odamentem, akkor öten voltunk az osztályban és az iskolában sem voltunk sokan, így nagyon családias hangulatú egy ilyen iskola, ez annak is köszönhető hogy a nagyobbak is igen odafigyeltek ránk.

Sokat festettünk vastag ecsetekkel, vizes, A3 méretű lapokra. Vastag színes ceruzákkal rajzoltunk, azt a szisztémát követve, hogy meséltek valamit és abból kellett lerajzolni mindenkinek azt, amelyik rész megtetszett neki. Sokat is agyagoztunk, csináltunk mindenféle kisebb dolgokat: kis tányérokat, vázákat. Én olyan kis edényt is készítettem, ami a kígyóbűvölőknek van: az a bizonyos fonott kosár, csak épp agyagból.

Ezek a feladatok nem arról szólnak, hogy művészeket faragjanak belőlünk, hanem arról szóltak, hogy hogyan jövünk ki a nyolcadik osztály végén az iskolából. Aztán sajnos elment a másodikos ofőm, és kaptunk egy másik osztályfőnököt, akit az elején nem szerettem, ám akinek egyébként nagyon sokat köszönhetek, de erre csak később jöttem rá sajnos. 
Nem voltak a osztályzatok és ennek az elején örültem, de nyolcadikban meg gondunk volt vele egy kicsit hogy mi lesz hiszen a továbbtanuláshoz jegyek kellettek volna. Szerencsére végül a szöveges értékelést elfogadták, így az alapján vettek fel minket. A "jegymentesség" abból a szempontból nagyon jó volt, hogy  talán nem izgultunk annyira, hiszen a szöveges értékelésbe leírták a tanárok, hogy miben voltam gyengébb, miben kellene fejlődni és azt is, hogy mi az amiben jó vagyok.
Leírom egy napunkat, hogyan is nézett ki:

8-ra mentünk suliba, mint más iskoláknál is szokás
8-10 óráig volt fő oktatásunk az osztályfőnökünkkel (mivel itt epochális oktatási rendszer van, ami azt jelenti,
hogy három v. négy hétig tanultunk egy tárgyat (pl. olvasni, írni, történelmet)).
10- órarendi órák voltak 45 percben (pl. zene, idegen nyelv, kézimunka)
12 és 14h-ig voltunk bent a suliban

Közös 10 órai volt, ahol elmondtunk egy versikét, utána pedig együtt ettünk, mindenki azt, amit vitt magával. Az ebéd befizetésre volt lehetőség, de én mindig otthon ettem. Ha valaki szeretett volna, akkor lehetett napközis, de én tanítás után mentem haza. Nekem jó emlékeim vannak, tetszett ez a rendszer. Az osztályomban jól éreztem magam, jól kijöttünk, a tanárok szintén jó fejek voltak és türelmesek. Ugyan régen volt már, sokmindenre talán nem emlékszem tisztán, mégis kellemes emlékek jönnek fel bennem, ha a waldorfos emlékeimre gondolok.
A közös étkezések előtt mindig ezt mondtuk el együtt:

Földből magba, Magból szárba, Szárbol virágba,
Virágból kalászba, Kalászbol kenyérba, Kenyérböl testembe,
Testemböl lelkembe, lelkemböl lelkedbe.

Waldorfos nyolcacikos elöadásom

A követező fejezetben a középiskolai élményeim sorában a szakmunkásképzős első évemről fogok beszámolni.

Csillagösvény Waldorf Iskola első fejezet

Szeptember második felében elkezdtem a Budaörsi Waldorf iskolába járni. Még 9 éves fejjel nem tudtam, hogy milyen az az iskola: miben más és miben lesz majd ugyanolyan mint az előző. Nem sokkal azután hogy odamentem, rájöttem hogy ez teljesen más jellegű, mint az előző sulim.

Először is: velem együtt, öten voltunk az osztályban, ami nagyon meglepő volt, mert az előző sulimban - ha jól emlékszem - akkor több mint 20-an voltunk, és azért már ez egy hatalmas váltás volt. Más volt a tan órák felépítésének rendszere is: voltak főoktatásnak nevezett órák amelyeken a főbb tantárgyakat tanultuk meg pl.: matek, magyar. Ezekkel kezdődött mindig a nap reggel. Utána jöttek a más típusú óráink, ilyenek hogy angol, német, tesi, stb. A fő oktatáson belül, bizonyos ciklusonként, (3-4 hét) egyfajta óra volt. Ezt hívták epocháknak. Nekem még az volt furcsa, hogy a Waldorfban nem adtak jegyet, hanem csak szöveges értékelést kaptunk.

Alsóbb osztályokban sokat rajzoltunk méhviasz krétákkal, és rengeteget festettünk vízfestékkel, de ezekkel a nagy téglatest formájú krétákkal tanultunk meg írni is. Az órákon mindent játékosan tanultunk, a játékokon keresztül sajátítottuk el a fontos tudnivalókat. Matekon például különböző méretű, és színű labdákat dobálva tanultuk meg a szorzást, és még sok minden mást. Egy hagyományos iskolához képest az is furcsa volt, hogy nem szabványos vonalas vagy négyzetrácsos füzetekbe írtunk, hanem nagy alakú, sima füzetekbe, amelyek lapjait pausz papír választotta el. Vastag, színes ceruzáink voltak. Ebben az a jó, a nagy üres lapokra való írásban, hogy mindenki a saját képességei szerint alakíthatta a betűket, akinek még nehezebben ment a kisebb betűk formálása, nyugodtan rajzolhatott nagyobb betűket is. Ha valamilyen témával foglalkoztunk, és írtunk a füzet egyik oldalára, a másik oldalára mindenki maga rajzolhatott illusztrációt, ami megkönnyítette az adott anyag megtanulását, hiszen mindenki a saját rajzáról felidézhette a tanultakat. Ez olyan volt, mintha magunk készíthetnénk a tankönyveinket, így mindenkinek egyedi „könyve” lett, szöveggel és rajzokkal. Mindezekkel úgy gondolom, nem csak a tanulást segítették elő, hanem a gyerekekben rejlő művészt is megőrizték.

Így aki éppen nem írt olyan szépen, vagy lassabb volt a tanulásban, annak a gyereknek is sikerélményt okozhatott a rajzolás, festés.

Miközben labdáztunk egymással matematika órán, fejlődött a mozgás koordinációnk is. Amikor felsőbb osztályba kerültünk - amit a Waldorf rendszer nem felső évfolyamnak hív - akkor jöttek be olyan tárgyaink mint: Fa faragás, vagy volt olyan óránk hogy mindenfélét varrtunk, kötöttünk meg hímeztünk. És ezeket nem is felejtettem el, most is tudok kötni, varrni.

Amikor oda elkezdtem járni akkor még az elején nagyon zárkózott voltam, úgy az első két évben. A nyolcadikra jutottam el oda hogy nagyon jól elbeszélgettem az osztály társaimmal, jól összebarátkoztunk.

A Waldorf iskoláknak nagyon sokféle hagyománya, eseménye van. Ilyen az olimpia is.

Ötödik osztály végén tartanak egy Waldorf Olimpiát ahol a Magyarországon lévő összes Waldorf iskolájából összegyűlnek a diákok és összemérik az erejüket, ami úgy néz ki mint egy ókori olimpia, fel is öltözünk tógába. A felkészülési időszakban megtanulunk gerelyt hajítani, diszkoszt vetni. Volt egy olyan felkészülésünk is hogy fa faragáson faragtunk egy diszkoszt mindenki egyet. Egy adott helyen, minden évben más városban, más iskola rendezésében tartják a pár napos megmérettetést. Néhány napot ott helyben készülünk és azzal zárul az egész rendezvény, hogy elmennek a szülök és megnézik hogy mit produkálnak a gyermekeik a záró napon. Ez mind a mai napig jó emlék a számomra.

Nyolcadik osztály végére minden tanulónak kell készíteni egy kis előadást, az általa választott témából. Erre kb. fél évet készülünk, készítettünk egy 10-15 oldalas írott anyagot, és külön az előadás anyagát. Ezen az év végi előadáson, ami egyben lezárása a Waldorf iskolai tanulmányainknak, részt vesznek a tanáraink, osztály társaink, és a szüleink. Életemben először adtam elő akkor idegenek előtt is, és nagyon izgultam.

Volt egy osztály társam aki a kutyájáról írt, volt amelyik az autókról, én meg bármilyen meglepő a Diszlexiámról írtam (ezt is majd nemsokára meg található lesz itt a blogon).

Mi mindannyian az osztályban, szerettünk iskolába járni, és reggelente vártuk már hogy odaérjünk, de ebben nem találtunk semmi különöset, mert azt gondoltuk hogy ez más iskolákban is így van.

Igazából úgy érzem, hogy ők tettek azzá aki most vagyok mert például ebbe az iskolába, ahová most járok, a Zöld Kakas Líceumba sem jöttem volna valószínűleg át, ha nem tudom hogy vannak jó iskolák, és akkor ott maradtam volna az előző rossz helyen, mert nem tudtam volna hogy talán találhatok jobbat. De én nem nyugodtam bele abba, hogy ott nem érzem jól magam, és keresni kezdtem másik iskolát. Ez úgy érzem, azért történt mert a Waldorfban megtanítottak önállóan gondolkozni és cselekedni. Megtanítottak arra hogy képes vagyok magam irányítani az életem dolgait.

Az első másfél osztály

Nagyon vártam már hogy elsős lehessek. Ahogy egyre közeledett az időpont, egyre izgatottabb voltam, azt gondoltam nagyon jó lesz.

El is kezdtem iskolába járni - a budaörsi I. sz. Általános Iskolába - ahol a magyar sajnos egyáltalán nem ment a matekhoz képest, mert míg matekból 100%-os dolgozatokat írtam, magyarból 0%-s dolgozatokat teljesítettem. Ebben pedig az volt a furcsa hogy azt mondták a sulimban először hogy nagyon lassú gyerek vagyok, amit a mai napig nem értek, mert akkor hogyan írhatnék matek 100%-os dolgozatot? 

Amikor anyukám várt az iskola előtt, a suli végén, akkor az osztálytársaim mondták Anyukámnak hogy nagyon lassú ez a Dodó. Azért mondták ezt a gyerekek, mert a tanítónő is mindig azt mondta nekem a többiek előtt hogy milyen lassú, meg lusta vagyok. 

Ez nagyon rosszul esett.

Az is rossz volt, hogy a felkészítő oviban a Meixner Ildikó által írt könyvből tanultunk olvasni, és itt meg egy másik fajtából.

Emlékszem az első tollbamondás dolgozat kijavítása után, azt mondta nekem a tanárnő, hogy én azért nem tudtam leírni amit ő diktált olyan gyorsasággal mint a többiek, mert én nyomtatott veszőt használtam ( azaz pontból kiinduló lefelé irányuló vonalkásat, ilyet: , ). Szóval szépen, lassan megrajzoltam a vesszőt.

A tanév végéig nem jöttek rá, hogy mi bajom is lehet. Mikor elmentem az első osztály végén anyukámmal egy logopédushoz, ő megvizsgált, és ő mondta, hogy diszlexiás vagyok. Azt is mondta hogy semmi gond, majd mi járunk hozzá, meg az iskolában is van logopédus, meg fejlesztőpedagógus, és így együtt sokat tudnak majd nekem segíteni, ha a tanárnő is segítőkész lesz, és az iskolai logopédus is segít. Dusi néni, a logopédus, még azt is mondta, hogy csak arra kell megkérni a tanárnőt, hogy alkalmanként segítsen nekem, például, ha matekból szöveges példa van, megérteni, elolvasni a szöveget, ha dolgozat van, nehogy az olvasási nehézségem miatt leromoljon a matek eredményem is.

Anyukám ezzel ment vissza 2. osztály elején az osztályfőnökömhöz, és megkérte hogy segítsen nekem a fejlődésben, és hogy fogjanak össze: az iskola logopédusa, a Dusi néni logopédus, meg a tanárnő is segítsen kicsit. Erre azt mondta az osztályfőnök hogy ő neki erre nincs ideje, ez nem az ő feladata hogy segítsen nekem, és vigyen el Anyukám egy másik iskolába.

Ekkor már elkezdődött a tanév, én el is kezdtem iskolába járni, de már nem vette meg anyukám a tankönyveket sem, mert közben elkezdett másik iskolát keresni, persze sietnie kellett, mert már zajlott az év.

Azért is nehéz volt neki az iskola keresés, mert ebben az iskolában semmit nem segítettek, hogy hová is mehetnék, csak azt mondták, menjek onnan. Ilyen körülmények között jártam még oda három hétig.

Nem nagyon bántam hogy elmegyek ebből az iskolából, mert nem voltak barátaim. Nem is nagyon barátkoztam senkivel, hiszen ők másnak bélyegeztek engem, mert nem voltam olyan, mint az "átlag".  Kicsit bántottak is amiatt, hogy nem tudok rendesen olvasni, meg egy kicsit más voltam mint ők. Ez megnyilvánult abban is, hogy például tesi órán csapatjátéknál én voltam az utolsó, akit a csapatba választottak. Mivel a korosztályommal nem jöttem ki jól, továbbra is inkább a felnőttek társaságát kerestem.

Anyukám hosszas keresgélése után rátalált végül egy teljesen új szemléletű iskolára: a budaörsi Waldorf Általános Iskolára. Ekkor kezdett el kinyílni előttem a világ. Hogy mit is értek ez alatt, elolvashatjátok még ebben az évben, két bejgli evés között! :-)

Első fejezet

    Először az lett gyanús a szüleimnek hogy négy évesen kezdtem beszélni. Vannak olyan jelek, amikből már lehet sejteni kisebb korban (2-3év) hogy diszlexiáról lehet szó . Ha már felismerik a diszlexiát - akár kisgyermek korban is - el lehet kezdeni a kezelést.

    Nagyon későn kezdtem járni, pedig már mindenki nagyon várta, meg nagymamám is mondta, hogy anyukám ilyen idős korában már rég járt. Mikor elkezdem járni, akkor folyton elestem és beütöttem a fejem. Emiatt sokszor volt agyrázkódásom. Az elején még sokat rohantunk ezzel az orvoshoz, de utána már tudtam egy-egy esés után, hogy mi a helyzet és hogy pihennem kell sokat.

    Négy éves korig én csak pár szót használtam, az sem volt igazi szó, inkább csak egy külön nyelv, melyet én találtam ki. Az egyik leggyakrabban használt szó volt például a „SZÖSZ”. Ez jelentette nálam a ki-be kapcsolást, a kinyitást illetve a becsukást és hasonlókat.

   Nagyon jól megértetem magamat mutogatással és mimikával. Ez nekem annyira jól ment hogy két és fél évesen kettő napot jártam csupán bölcsődébe mert az hitte anyukám hogy ott majd elkezdek beszélni a bölcsis társaimmal, azonban olyan jól megértettem magam testbeszéddel, hogy megértettek mindent, amit szettem volna velük kommunikálni, így továbbra sem beszéltem. Egyszer volt olyan hogy elmutogattam anyukámnak hogy a kutyánk Buksi szomjas : oda toltam a tányérját a csap alá és adtam neki inni, anyukám ezt nagyon jól megétette.

   A nálam 2 évvel fiatalabb húgommal együtt kezdtem el beszélni, aki sokkal gyorsabban tanult meg beszélni mint én. Sokszor úgy adódott, hogy mire én eljutottam a mondandóm feléig, addigra ő már be is fejezte a maga történetét. Sok felnőtt nem volt hajlandó kivárni amíg végig mondom a mondandómat hanem a szavamba vágtak vagy mással kezdtek el beszélgetni. Ennek következtében gyakran voltam egyedül: homokoztam vagy az udvaron egymagamban farigcsáltam. Amikor felnőttekkel voltam egy társaságban akkor inkább hallgattam, hogy ők mit mondanak és csak ritkán szólaltam mag. 

Amikor én már óvodába jártam, gyakran megesett, hogy én elkezdtem valamit mesélni, hogy mi volt velem az oviban, de a húgom fejezte be a sztorit, mintha ő járna óvodába, kitalált egy történetet és engem nem hagyott utána szóhoz jutni, hogy én fejezzem be a velem történteket. Amikor biciklizni tanultam a húgommal, akkor sokszor elestem kezdetben, mert mozgás koordinációs zavarom volt, de aztán megtanultam és azóta is szeretek kerékpározni.

    Az első 6 évem nagyjából a fentiek mentén telt, majd 7 évesen kezdtem az iskola előkészítőt. Ott sem derült ki hogy diszlexiám van így konkrétan, bár nagyon rosszul olvastam. Először első osztályban mentem el logopédiai orvosi vizsgálatra, ahol már bebizonyosodott, hogy diszlexiám és diszgráfiám van. 

 

    Néhány szót az iskola előkészítőről: az azért jó, mert felkészíti a gyerekeget a váltásra: az óvodából az iskolai életre. Nekem nagyon jó volt, mert így nyertem egy évet az iskola előtt. Az viszont egy nagy hátránya volt, hogy nem szűrték ki, hogy diszlexiám/diszgráfiám van, mert ha ezt tudjuk, akkor már úgy választottunk volna sulit utána. Egyébként nagyon szerettem, még így húsz évesen is van olyan barátom, akit még ott ismertem meg, és azóta is tartom vele a kapcsolatot. Az volt még jó dolog az előkészítőben hogy tényleg egy átmenet volt az óvoda és az iskola között, mert volt tanóra szerű is, és voltunk az udvaron is, meg játszottunk is. Nyolc körül kellett bemenni és kb. három-négyig lehetett bent lenni egész héten. Úgy nézet ki az egész rendszer, hogy bementünk és ott játszódtunk egy keveset, amíg megjöttek a többiek, utána voltak a negyed-fél órás óráink , közte a szünetben meg játékok voltak, vagy valami kézműves dolgok. 

   Lassabban fejlődtem mint a többiek mivel egyébkéntis lassabban tanulok meg mindent ,mint a többiek. Előnyöm származott az előkészítőből mert hogy fejlettebben mentem elsőbe.

Ennyit a korai gyerekkoromról, a következő részben az általános iskola első két osztályáról írok majd. Remélem velem tartasz! :-)